Mindent a családért? Egy magyar nő harca a saját életéért és a családi elvárások ellen

– Már megint nem zártad be az ajtót! – csattant fel anyám, mielőtt még letehettem volna a táskámat. Ott állt a lakásunk előszobájában, karba tett kézzel, mintha csak arra várt volna, hogy beleköthessen valamibe. – Ha nem lennék én, már rég kiraboltak volna titeket!

Legszívesebben visszafordultam volna az ajtóból, de tudtam, hogy semmi értelme. Anyám mindig talált okot, hogy bejöjjön az életünkbe hívatlanul. Még most is, amikor végre letudtuk a lakáshitelt Gáborral, és azt hittük, fellélegezhetünk a sok évnyi lemondás után, ő nem hagyott minket békén.

– Anya, van kaputelefonunk – mondtam fáradtan. – És kulcsunk is van. Nem kell minden nap bejönnöd.

– És ki fogja locsolni a virágokat, ha elmentek arra a balatoni nyaralásra? – fújt egyet. – Egyáltalán, milyen nyaralás? Előbb fizesd ki teljesen azt a hitelt!

Gábor mögöttem állt, két szatyorral a kezében, próbálta visszafojtani a nevetést. Tudtam, neki sem könnyű – az ő anyja, Ilona néni még rosszabb volt, de legalább nem járt át hívatlanul.

– Már kifizettük a hitelt – mondta higgadtan Gábor. – Szeretnénk pár napra lemenni a Balatonra.

Anyám lenézően nézett rá.

– Persze, most már csak ez számít! És a húgod? Szerinted neki olyan jól megy? Talán inkább segítenétek neki, mint hogy elmentek szórakozni!

Nagyot sóhajtottam. Réka öt évvel fiatalabb nálam, örök munkanélküli és mindig mindenkire haragudott. Anyám mindig őt állította példaként elém: „bezzeg Réka mennyit szenved” – mintha nekem kötelességem lenne gondoskodni róla.

– Anya, Réka felnőtt. Meg tudja oldani a dolgait – mondtam határozottan.

– Te mindig ilyen önző voltál! – robbant ki anyámból. – Mindent magadnak akarsz, semmit a családnak!

Gábor letette a szatyrokat és mellém lépett.

– Talán beszéljünk erről később? Fáradtak vagyunk mindketten.

Anyám sértődötten nézett ránk, majd kiviharzott az ajtón. Egy pillanatig csend volt.

– Szerinted békén hagy minket? – kérdeztem halkan.

Gábor átölelt.

– Nem tudom. De muszáj lesz határt húznunk. Ez a mi életünk.

Amikor végre lejutottunk Balatonra, úgy éreztem magam, mint egy szökevény. Minden anyámtól jövő telefonhívás görcsbe rántotta a gyomromat. Féltem felvenni, mert tudtam: csak szemrehányásokat fogok hallani.

A második napon Réka hívott.

– Szia tesó! – harsogta túl vidáman. – Anyu mondta, hogy üres a lakásotok…

Megdermedtem.

– Igen, de…

– Tudod, gondom van a pasimmal és nincs hol aludnom. Maradhatok nálatok?

Éreztem, ahogy elfehéredik az arcom.

– Réka, mi most Balatonon vagyunk! Nincs otthon senki!

– De anyu adott kulcsot…

Felugrottam a napozóágyról.

– Tessék?!

Gábor értetlenül nézett rám.

– Anyám odaadta Rékának a lakáskulcsunkat! – mondtam összeszorított fogakkal.

Két nappal korábban hazajöttünk. A lakásban káosz: mosatlan edények, szemét mindenütt, Réka egy idegen fiúval aludt a nappaliban.

– Mi folyik itt?! – ordítottam.

Réka felpattant a kanapéról.

– Nyugi már! Csak pár nap!

Gábor arca falfehér lett a dühtől.

– Azonnal menjetek el! Ez nem hotel!

Réka sírva fakadt és már hívta is anyát. Hallottam anyám kiabálását a telefonban:

– Hogy teheted ezt? Kidobod a saját húgodat az utcára?!

Nem bírtam tovább.

– Anya, ez A MI lakásunk! Évekig fizettük! Te egy fillérrel sem segítettél!

– Mert ti mindig mindent jobban tudtok! – ordította anyám és letette.

Réka kiviharzott az ajtón. Mi ott maradtunk a romok között és olyan csendben, amiben csak a csalódottság zúgott.

Hetekig nem beszélt velem anyám. Réka elterjesztette az egész rokonságban, hogy szívtelen vagyok. Még nagynéném, Marika sem hívott meg többé névnapra.

Gábor próbált vigasztalni:

– Nem vagy rossz lány vagy testvér. Csak szeretnél saját életet élni.

De én bűntudatot éreztem. Magyarországon a család szent – ezt halljuk mindenhol. De miért fáj ez ennyire?

Egy nap találkoztam anyámmal a piacon. Úgy ment el mellettem, mintha idegen lennék.

– Anya…

Hidegen nézett rám.

– Nekem nincs lányom – mondta halkan és elsétált.

Sokáig álltam ott könnyes szemmel. Tényleg ezt érdemlem?

Fél év telt el így. Egy este anyám hívott:

– Dóri… átjöhetek?

A hangjában fáradtság és bánat volt.

Másnap jött át kalácsot hozva és könnyekkel küszködve.

– Bocsáss meg… Talán tényleg túlzásba vittem…

Leültünk együtt az asztalhoz. Először beszélgettünk őszintén arról, milyen nehéz egyszerre anyának és lánynak lenni; mennyire nehéz összeegyeztetni saját igényeinket mások elvárásaival; mennyire fáj az egyedüllét még akkor is, ha körülvesznek szeretteink.

Nem tudom, leszünk-e valaha olyan család, mint egy reklámban. De egyet biztosan tudok: jogom van saját élethez és otthonhoz – még ha ezért az egyedüllét árát kell is megfizetnem.

Vajon tényleg lehet Magyarországon boldognak lenni anélkül, hogy bűntudatot éreznék a családom miatt? Vagy néha muszáj megtanulni nemet mondani azoknak is, akiket legjobban szeretünk?