Anyám nem akar vigyázni a gyerekeimre: Egyedül a munka és a magány között

– Anya, kérlek, csak ma délutánra vigyázz rájuk! – könyörögtem, miközben a telefonomat szorongattam. A konyhában álltam, körülöttem a három gyerekem: Marci sírt, mert elveszett a kedvenc autója, Zsófi az asztal alatt bújt el, hogy ne kelljen matekoznia, és a legkisebb, Bence, éppen a tejét borította ki a padlóra. A hangom remegett a fáradtságtól és a kétségbeeséstől.

Anyám hangja hidegen csengett a vonalban: – Ivett, én már felneveltelek téged is, a bátyádat is. Nekem is jár egy kis nyugalom. Nem vagyok bébiszitter.

A szívem összeszorult. Mióta Gábor meghalt abban a szerencsétlen balesetben az M3-ason, minden napom harc volt. Hajnalban keltem, hogy elkészítsem a reggelit, elindítsam a gyerekeket az iskolába és az oviba, majd rohantam be a XIII. kerületi könyvelőirodába dolgozni. Délután vissza, bevásárlás, házi feladatok, vacsora, fürdetés. És mindezt egyedül.

A férjem temetése után anyám egyszer sem jött át csak úgy. Mindig volt valami kifogása: fáj a háta, fáradt, vagy éppen találkozója van a barátnőivel. Pedig csak három utcára lakik tőlünk Angyalföldön. A gyerekek is egyre ritkábban kérdezték, mikor jön át nagyi. Én pedig egyre gyakrabban sírtam el magam este, amikor már mindenki aludt.

Egyik este Marci odabújt hozzám az ágyban. – Anya, miért nem jön át nagyi? Nem szeret minket?

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a fejét és azt suttogtam: – Szeret titeket, csak… néha az emberek elfáradnak.

De valójában én is haragudtam rá. Haragudtam, mert úgy éreztem, cserbenhagyott. Amikor kicsi voltam, mindig azt mondta: „A család az első.” Most meg mintha elfelejtette volna ezt.

A munkahelyemen is egyre nehezebben bírtam. A főnököm, Szilvia többször szólt már: – Ivett, megint elkéstél. Tudom, nehéz most neked, de muszáj összeszedned magad.

Próbáltam mindent megoldani: bébiszittert keresni (de ki tudja azt kifizetni?), gyerekeket vinni-hozogatni különböző ismerősökhöz – de minden nap újabb logisztikai rémálom volt.

Egy szombat délután végül elmentem anyámhoz. Ott ült a nappaliban, nézte a tévét és szó nélkül kapcsolgatta a csatornákat.

– Anya, beszélnünk kell – kezdtem halkan.
– Miről? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.
– Nem bírom egyedül. Gábor halála óta minden rám szakadt. Legalább néha segíthetnél…
– Ivett, én már megtettem a magamét. Nekem is jogom van élni! – csattant fel hirtelen.
– De hát mi vagyunk a családod! A gyerekeid! Az unokáid! – sírtam el magam.
– És nekem ki segített? Amikor apád elhagyott minket? Egyedül neveltelek fel titeket! Most végre lenne egy kis életem… – hangja megremegett.

Ott álltam előtte összetörve. Hirtelen rájöttem: neki is fájdalmai vannak. Talán sosem dolgozta fel apám elvesztését sem. De attól még nem tudtam megbocsátani neki.

Hazafelé menet végig sírtam az utcán. A gyerekek otthon vártak rám – Marci rajzolt egy képet rólunk négyünkről, Zsófi sütit sütött (persze mindent összekent), Bence pedig már az előszobában várt öleléssel.

Aznap este leültem velük beszélgetni.
– Tudjátok, néha az emberek nem tudnak segíteni akkor sem, ha szeretnének. De mi akkor is összetartunk, igaz?

Marci bólintott: – Mi vagyunk a legjobb csapat!

Azóta próbálok erőt meríteni ebből a kis csapatból. Néha még mindig haragszom anyámra – de már értem őt is egy kicsit jobban. Minden nap újabb kihívás: pénzügyekkel zsonglőrködni, időt találni mindenre és mindenkire… De amikor este együtt ülünk le vacsorázni, érzem: valahogy mégis menni fog.

Vajon tényleg önző vagyok, hogy elvárom anyámtól a segítséget? Vagy ő az önző? Ti mit tennétek az én helyemben?