Amikor ellopják az álmod: Magdolna története egy budapesti irodából

– Magdolna, bent vagy? – hallottam a főnököm, Katalin hangját az ajtó túloldaláról. A szívem hevesen vert, ahogy letettem a telefont. Tudtam, hogy ma döntenek az előléptetésről. Az egész hónapom erről szólt: túlórák, prezentációk, éjszakába nyúló Excel-táblázatok. A férjem, Gábor már hetek óta csak félmosollyal nézett rám reggelente, amikor kávét főztem, és a lányom, Lilla is egyre gyakrabban kérdezte: „Anya, ma is későn jössz haza?”

Katalin belépett, arca szokás szerint rezzenéstelen. – Magdolna, kérlek, gyere át a tárgyalóba – mondta halkan. A gyomrom görcsbe rándult. A tárgyalóban már ott ült a HR-es, Zsuzsa is, és egy ismeretlen nő: magas, sötétbarna hajú, magabiztos mosollyal. Katalin leültetett.

– Szeretném bemutatni új csapatvezetőnket, Szabó Andreát – mondta. A világ megállt körülöttem. Csak néztem Andreára, aki udvariasan kezet nyújtott. – Nagyon örülök a közös munkának – mondta.

Nem tudtam megszólalni. Minden porcikámban remegtem. Az előléptetés… az enyém kellett volna legyen! Évek óta dolgozom itt, mindent megtettem érte. Andrea most jött a cégtől, alig ismer valakit. Miért ő? Miért nem én?

A megbeszélés után Katalin félrehívott. – Magdolna, tudom, hogy csalódott vagy… De Andrea tapasztalata… – próbálta magyarázni. Nem hallgattam végig. Egy bólintással elindultam a mosdó felé. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, kitört belőlem a sírás. A tükörbe néztem: vörös szemek, elkenődött smink. „Ennyit érek?” – kérdeztem magamtól.

Aznap este csendben ültem Gábor mellett a vacsoraasztalnál. Lilla vidáman mesélte az iskolai élményeit, de én csak bámultam a tányéromat. Gábor végül letette a villát.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

– Nem kaptam meg az előléptetést – suttogtam.

– Megint valaki más? – sóhajtott fel.

– Egy új nő… Andrea…

Gábor vállat vont. – Tudod, hogy nem csak ezen múlik az élet…

– Nekem most ez volt minden – csattantam fel. – Érted? Minden! Hónapok óta csak ezért dolgozom…

Lilla ijedten nézett rám. Gábor szeme elsötétült.

– És mi lesz velünk? Velünk mikor dolgozol ennyit? – kérdezte csendesen.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és úgy éreztem, mindenki elfordul tőlem.

A következő napokban Andrea mindenhol ott volt: új ötletekkel állt elő, mindenkihez kedvesen szólt. A kollégák gyorsan elfogadták. Én viszont egyre inkább kívülállónak éreztem magam. A munkám rutinná vált; már nem volt benne öröm.

Egyik este Lilla bejött hozzám a szobába.

– Anya, miért vagy mindig szomorú?

Ölembe húztam.

– Néha az emberek nem kapják meg azt, amit szeretnének…

– De te mindig azt mondtad, hogy ha keményen dolgozom, elérhetem az álmaimat!

Elakadt a szavam. Mit mondhatnék egy tízévesnek arról, hogy néha az álmokat mások veszik el?

A hétvégén anyámhoz mentünk ebédre. Ő mindig mindent tudni akar.

– Hallottam az előléptetésről… – kezdte.

– Igen, nem én kaptam meg – feleltem halkan.

– Talán nem voltál elég határozott – mondta szemrehányóan. – Régen te mindig elérted, amit akartál.

Feldühödtem.

– Nem rajtam múlt! Mindent megtettem!

Anyám csak legyintett.

Otthon Gábor próbált vigasztalni.

– Talán ideje lenne máshol próbálkoznod…

– És ha ott is elveszik az álmomat? – kérdeztem keserűen.

Az éjszakák hosszúak lettek. Folyton azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem vagyok elég jó? Andrea tényleg jobb nálam? Vagy csak szerencsésebb?

Egy reggel Lilla rajzot hozott nekem: egy nőt rajzolt irodában ülve, mosolyogva.

– Ez te vagy, anya! – mondta büszkén.

Ránéztem a képre és elsírtam magam. Talán tényleg nem az előléptetés számít… Talán az számít, hogy valaki még mindig hisz bennem.

De vajon képes vagyok-e újra hinni magamban? Vagy örökre elveszett az álmom?

Ti mit tennétek a helyemben? Harcolnátok tovább vagy feladnátok?