Imádság a kórházi csendben: Hogyan mentett meg a hit, miközben Éva az életéért küzdött

– Miért pont most, Istenem? – suttogtam magam elé, miközben a fehér neonfények alatt ültem a János kórház rideg folyosóján. A műtő ajtaja zárva volt, bent Éva, a feleségem, az életem értelme, az orvosok kezei között feküdt. A kezem remegett, ahogy a telefonom kijelzőjét bámultam – semmi hír. Az órák vánszorogtak, minden perc egy újabb kínzó bizonytalanság.

A mellettem ülő idős néni – talán Ilonka néninek hívták – halkan imádkozott magában. Hallottam, ahogy motyogja: „Mindenható Istenem, könyörülj rajtunk.” Egy pillanatra összenéztünk. A szemében ugyanaz a félelem csillogott, amit én is éreztem. Nem szóltunk egymáshoz, de abban a pillanatban testvérekké váltunk a szenvedésben.

Éva és én tizenöt éve vagyunk házasok. Együtt nőttünk fel egy kis alföldi faluban, Kiskunhalason. Ő volt az osztály legjobb tanulója, én meg az örök bohóc. Mindenki azt mondta, hogy nem illünk össze – ő túl komoly, én túl szertelen. De valahogy mégis egymás mellett kötöttünk ki. Az első közös albérletünkben még a villanyt is alig tudtuk fizetni, de boldogok voltunk. Aztán jött Bence fiunk, majd két évre rá Lili lányunk. Az életünk egyszerű volt, de tele szeretettel.

Az utóbbi időben azonban minden megváltozott. Éva egyre fáradtabb lett, gyakran panaszkodott fejfájásra és szédülésre. Én azt hittem, csak túl sokat dolgozik az iskolában – tanárként mindig mindent magára vállalt. De amikor egy reggel összeesett a konyhában, tudtam, hogy nagy a baj.

Az orvosok gyorsan cselekedtek: agydaganatot találtak nála. Azonnali műtétet javasoltak. Aznap este Bencével és Lilivel együtt ültünk az ágyánál. – Anya erős – mondta Bence remegő hangon. – Meg fog gyógyulni! Lili csak némán ölelte át Évát.

Most pedig itt ülök, egyedül a folyosón, és próbálok hinni abban, hogy minden rendbe jön. Az apám hangja visszhangzik bennem: „Fiam, soha ne veszítsd el a hited!” Gyerekkoromban minden vasárnap templomba jártunk. Akkoriban csak unalmas kötelességnek tűnt az egész – most viszont kapaszkodót jelent.

A folyosón hirtelen megjelenik egy orvos fehér köpenyben. Mindenki felkapja a fejét. – Kovács úr? – kérdezi halkan. Felállok, érzem, hogy elgyengülnek a lábaim.

– Hogy van Éva? – kérdezem rekedten.

Az orvos arca komoly. – A műtét komplikáltabb volt, mint vártuk. Még nem tudjuk biztosan, hogy sikerült-e eltávolítani minden daganatot. Most az intenzív osztályra kerül.

A világ megáll körülöttem. Csak bólintani tudok.

Hazafelé menet Bencével beszélgetek telefonon.

– Apa… mi lesz most? – kérdezi sírós hangon.

– Nem tudom, fiam – mondom őszintén –, de együtt vagyunk ebben. És imádkozni fogunk anyáért.

Otthon Lili rajzol egy szívet Évának: „Gyógyulj meg anya!” – írja rá nagy betűkkel. A rajzot másnap elviszem a kórházba és leteszem Éva ágya mellé.

Az intenzív osztályon minden gép pittyegése újabb remény vagy félelem. Éva arca sápadt, de amikor megszorítom a kezét, mintha halványan rám mosolyogna.

– Itt vagyok veled – suttogom neki –, nem hagylak el.

A következő napokban minden perc egy örökkévalóság. A családtagok felváltva jönnek be: anyám hoz húslevest, Lili mesét olvas Évának, Bence csendben ül az ágy mellett és néha sír.

Egyik este Ilonka néni ismét ott ül a folyosón.

– Tudja, fiam – mondja halkan –, néha csak az ima marad nekünk.

– Maga tényleg hisz abban, hogy segít? – kérdezem kétkedve.

– Nem mindig úgy segít, ahogy mi szeretnénk – feleli –, de valahogy mindig átlendít a legnehezebb időszakokon.

Ahogy telnek a napok, Éva lassan magához tér. Az orvosok szerint még hosszú út áll előttünk: kemoterápia, rehabilitáció… De amikor először megszólal hozzám:

– Ne aggódj miattam… együtt mindent kibírunk! – érzem, hogy valami új erő költözik belém.

A családunk összetartása próbára lett téve ezekben a hetekben. Voltak veszekedések is: anyám szerint túl sokat dolgozom és nem figyelek eléggé a gyerekekre; Bence dühös rám, mert nem tudok minden kérdésére válaszolni; Lili bezárkózik a szobájába és rajzol… De valahogy mégis együtt maradunk.

Most már tudom: nem vagyok egyedül ebben a harcban. A hit nem csodát jelent – hanem azt az erőt, amivel minden reggel felkelek és továbbmegyek.

Vajon hányan érezték már ezt a tehetetlenséget? És vajon mit jelent igazán hinni akkor is, amikor minden elveszni látszik?