Az anyóspokol első estéje – Egy vacsora, ami mindent megváltoztatott

– Hát, ha nálunk így nézne ki a húsleves, biztosan visszaküldeném a konyhába – csattant fel Ildikó néni, a vőlegényem anyja, miközben a kanala hangosan koppant a porcelánon. Az asztalnál dermedt csend lett. Anyám keze megremegett, ahogy a tálat visszatette az asztal közepére. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanással egyre közelebb sodródnék egy szakadék széléhez.

Ott ültem a két család között, mintha egy vékony kötélen egyensúlyoznék. Balra anyám, aki egész nap főzött, hogy lenyűgözze a leendő vejem családját. Jobbra Ildikó néni, aki már az első pillanattól kezdve éreztette velünk, hogy szerinte mi sosem leszünk elég jók az ő fiának. És ott volt még Bence, a vőlegényem, akinek a tekintete a tányérjába fúródott. Egyetlen szót sem szólt.

– Szerintem finom lett – próbáltam menteni a helyzetet, de a hangom elcsuklott. Anyám rám mosolygott, de a szemében láttam a könnyeket. Apám ökölbe szorította a kezét az asztal alatt.

Ildikó néni folytatta: – Tudod, Zsuzsa, nálunk otthon mindig friss zöldséget használunk. Ez itt… hát, nem akarok bántani senkit, de érződik rajta, hogy nem az igazi.

Anyám arca elvörösödött. – A piacon vettem mindent ma reggel – mondta halkan.

A feszültség tapintható volt. A húgom, Dóri is csak piszkálta a krumplit a tányérján. Bence apja, László bácsi próbált témát váltani: – És, Bence, hogy haladnak az esküvői előkészületek?

Bence végre felnézett. – Jól… minden rendben van – mondta röviden.

De Ildikó néni nem hagyta annyiban. – Remélem, azért az esküvői menü jobb lesz ennél – nevetett fel gúnyosan.

Ekkor már éreztem, hogy forr bennem a düh és a szégyen. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Miért kell megalázni azt az embert, aki csak jót akar?

A vacsora hátralévő része kínos csendben telt. Mindenki csak a tányérját bámulta. Amikor végre felállhattunk az asztaltól, anyám gyorsan eltűnt a konyhában. Utána mentem.

– Anya… ne vedd magadra – suttogtam.

Ő csak megrázta a fejét. – Én csak jót akartam…

Közben hallottam, ahogy Ildikó néni hangosan kritizálja a nappali berendezését is: – Nálunk otthon azért több stílus van…

Bence ekkor lépett be hozzám a konyhába.

– Sajnálom… anya ilyen… de majd megszokják egymást – mondta halkan.

– Bence! Nem érted? Ez nem normális! Mi lesz így az esküvővel? Mi lesz velünk? – tört ki belőlem.

Ő csak vállat vont. – Majd lenyugszik mindenki.

De én tudtam: ez nem ilyen egyszerű. Aznap este anyám sírva feküdt le. Apám dühösen járkált fel-alá. Én pedig egész éjjel forgolódtam az ágyban.

Másnap reggel Dóri odajött hozzám.

– Tényleg akarod ezt? Hogy egész életedben ilyen anyósod legyen?

Nem tudtam válaszolni. Szerettem Bencét, de most először éreztem azt, hogy talán nem elég erős ahhoz, hogy kiálljon mellettem és a családom mellett.

A következő hetekben minden találkozás feszültséggel telt. Ildikó néni minden alkalommal talált valamit, amit kritizálhatott: egyszer a ruhámat szólt le („Nálunk otthon nem járnak ilyen színekben”), máskor azt kérdezte: „Ugye nem gondolod komolyan, hogy majd te fogod vezetni a háztartást?”

Bence mindig csak csendben maradt. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen saját életemben. Anyámék is visszahúzódtak; már nem beszéltek annyit az esküvőről sem.

Egy este Bence nálunk vacsorázott. Anyám próbált kedves lenni, de láttam rajta, hogy fél attól, mit fog szólni Ildikó néni legközelebb. Vacsora után Bence megfogta a kezem.

– Szeretlek… de kérlek, próbálj meg kijönni anyámmal. Nem akarok választani köztetek.

A szívem összeszorult. – És én? Nekem ki segít? Ki áll ki értem?

Bence csak hallgatott.

Az esküvő közeledett, de én egyre bizonytalanabb lettem. Egyik este anyám leült mellém.

– Kislányom… ne hagyd, hogy bárki megalázzon téged vagy minket. Ha Bence nem tud kiállni melletted most, később sem fog tudni.

Sírtam. Nem akartam választani Bence és a családom között. De azt sem akartam, hogy egész életemben félelemben és megaláztatásban éljek.

Az esküvő előtti héten Bence anyja felhívott:

– Remélem, nem felejtetted el: az én barátnőim is ott lesznek az első sorban. És szeretném, ha az esküvői menü végre olyan lenne, amilyet én szeretek!

Letettem a telefont és zokogtam.

Az utolsó pillanatban döntöttem: lemondtam az esküvőt. Bence nem értette meg. Ildikó néni diadalmasan mosolygott.

De anyám megölelt és azt mondta: – Büszke vagyok rád.

Most itt ülök egyedül és azon gondolkodom: Vajon tényleg lehet jövője egy kapcsolatnak ott, ahol a családok háborúban állnak? Ti mit tennétek az én helyemben?