Amikor minden darabokra hullott: Egy budapesti család titkai

– Anya, csörög a telefon! – kiáltotta Luca a konyha felől, miközben a kakaóját kavargatta. A hajnali sötétség még beborította a budapesti lakótelepet, a panelház ablakai közül csak néhányban derengett fény. A telefonom kijelzőjén ismeretlen szám villogott. Szinte éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Jó reggelt, Kovácsné? – szólt bele egy idegen férfihang. – A férje, Gábor balesetet szenvedett. Most hozták be a Szent János kórházba.

A világ megállt körülöttem. A bögrém kiesett a kezemből, a forró tea végigfolyt a kövön. Luca rémülten nézett rám, de nem tudtam megszólalni. Csak az járt a fejemben: miért pont most? Miért pont velünk?

A kórház folyosóján ültem órákon át, a hideg műanyag széken, miközben a kezem remegett. Anyám hívogatott, de nem vettem fel. Nem akartam hallani az aggódó hangját, nem akartam magyarázkodni. Csak Gábort akartam látni. Amikor végre beengedtek hozzá, alig ismertem rá: feje bekötözve, arca sápadt, szemei csukva. Az orvos szerint szerencsés volt – túlélte. De valami megváltozott bennem azon a reggelen.

Az első napokban mindenki segíteni akart. Anyám főzött, húgom, Zsófi vigyázott Lucára. De ahogy teltek a hetek, furcsa dolgok kezdtek történni. Egyik este, amikor Gábor már otthon lábadozott, véletlenül rábukkantam egy rejtett mappára a laptopján. „Munka” volt a neve, de amikor megnyitottam, fényképek és levelek sorakoztak benne – egy ismeretlen nővel.

A szívem hevesen vert. Nem akartam elhinni. Talán csak félreértem valamit? De ahogy olvastam a leveleket, minden világossá vált: Gábor hónapok óta viszonyt folytatott valakivel. A nő neve: Réka.

Aznap este nem szóltam semmit. Csak ültem mellette az ágy szélén, néztem az alvó arcát, és próbáltam visszaemlékezni: mikor kezdődött el mindez? Mikor lettünk idegenek egymás számára?

Másnap reggel szembesítettem Gábort.

– Ki az a Réka? – kérdeztem halkan.

Először tagadott, aztán amikor megmutattam neki a leveleket, csak lehajtotta a fejét.

– Sajnálom… – suttogta. – Nem akartam bántani téged.

– Akkor miért tetted? – kérdeztem sírva. – Miért hazudtál nekem?

Gábor csak hallgatott. A csend mindent betöltött közöttünk.

A következő napokban minden darabokra hullott körülöttem. Anyám próbált vigasztalni, de csak annyit mondott: „Az apád is ilyen volt.” Zsófi viszont dühös lett Gáborra, és azt mondta: „Ne hagyd magad! Gondolj Lucára!”

De mit tehettem volna? Egyedül éreztem magam ebben a hatalmas városban, ahol mindenki csak rohan, és senki sem figyel igazán a másikra.

Egyik este Luca odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, ugye nem fogsz elmenni?

– Nem megyek sehova, kicsim – suttogtam, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet.

De belül tudtam: valaminek véget kell érnie. Nem élhetek tovább hazugságban.

Gábor próbált változni. Virágot hozott, főzött vacsorát, még terápiára is elmentünk együtt. De minden ölelése idegen volt számomra. Minden szava mögött ott éreztem a múlt árnyékát.

Egy nap Réka felhívott. Nem tudom honnan szerezte meg a számomat.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudtam, hogy ennyire tönkreteszem az életeteket.

– Már késő – válaszoltam fáradtan. – Amit megtettetek, azt nem lehet visszacsinálni.

A beszélgetés után órákig ültem az ablakban és néztem a várost: az autók fényeit, a villamos csilingelését, ahogy az emberek sietnek haza valakihez… vagy talán épp valakitől menekülnek?

Végül döntöttem: elköltözöm Lucával anyámhoz egy időre. Gábor maradt a lakásban. Nehéz volt kimondani Lucának:

– Most egy ideig Mamánál fogunk lakni, jó?

– És apa? – kérdezte könnyes szemmel.

– Apa most egyedül marad egy kicsit.

Az első éjszaka anyám lakásában nem tudtam aludni. Hallgattam Zsófi halk zenehallgatását a másik szobából, Luca szuszogását mellettem… és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Lehet-e újrakezdeni harmincnyolc évesen?

Azóta hónapok teltek el. Gábor próbál visszakönyörögni magát az életünkbe, de már nem hiszek neki. Luca lassan megszokja az új helyzetet; néha kérdezi apát, néha csak csendben rajzol egy családot három emberrel… de már nincs ott Gábor arca.

Néha azon gondolkodom: vajon minden család ilyen titkokat rejteget? Vagy csak mi vagyunk ennyire törékenyek?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új életet kezdeni még akkor is, ha fáj?