„Amíg el nem válsz tőle, egy fillért sem kapsz tőlünk” – Egy anya ultimátuma a lányának

„Dóra, ezt nem csinálhatod tovább! Nézd meg magad! Hova lett az a vidám, céltudatos lányom?” – kiáltottam rá egy szombat délután, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és ő már megint vörösre sírta a szemét. A férje, Gábor, megint egész hétvégén csak a tévét bámulta, a gyerekekkel sem foglalkozott, és Dóra már megint egyedül cipelte az egész háztartást.

„Anya, kérlek… ne most. Fáradt vagyok” – suttogta, és a kezébe temette az arcát.

Nem bírtam tovább. Évek óta néztem, ahogy a lányom napról napra elveszíti önmagát. Amikor Gáborral összeházasodtak, még reménykedtem: talán majd összeszedi magát, talán majd felnő a feladathoz. De Gábor csak egyre kényelmesebb lett. Először csak munkahelyet váltogatott, aztán már dolgozni sem akart. Dóra tartotta el őt is, a két gyereket is. Mi, a férjemmel, minden hónapban segítettünk: pénzt adtunk, hogy legalább a rezsit ki tudják fizetni. De meddig lehet ezt csinálni?

Aznap este, amikor hazamentem tőlük, egész éjjel forgolódtam. A férjem, László is csak sóhajtozott mellettem. „Nem lehet ezt így tovább hagyni, Marika” – mondta halkan. „Dórának döntenie kell.”

Másnap reggel felhívtam Dórát. „Gyere át hozzánk este. Beszélnünk kell.” Már a hangomból érezte, hogy valami komoly dologról lesz szó.

Este ott ültünk hármasban az ebédlőasztalnál. László szótlanul bámulta a kezét. Én vettem egy mély levegőt.

„Dóra… mi szeretünk téged. Mindig is szerettünk. De nem nézhetjük tovább, ahogy tönkreteszed magad Gábor mellett. Ezért… ha nem válsz el tőle, nem tudunk tovább segíteni neked. Nem adunk több pénzt. Nem támogatunk tovább.”

Dóra először csak nézett rám döbbenten. Aztán remegni kezdett az ajka.

„Anya… ezt nem teheted! Hogy mondhatsz ilyet? Tudod jól, hogy most nincs más lehetőségem! A gyerekek… az albérlet… Gábor nem fog segíteni semmiben!”

„Pontosan ezért mondom! Nem akarom, hogy egész életedet így éld le! Megérdemled, hogy boldog légy!”

„De én szeretem őt…” – suttogta Dóra, de már ő maga sem hitte el igazán.

Aznap este sírva ment haza. László rám nézett: „Lehet, hogy most elveszítjük őt.”

Napokig nem hallottam Dóráról. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Aztán egy hét múlva felbukkant nálunk – beesett arccal, karikás szemekkel.

„Anya… beszéltem Gáborral. Megmondtam neki mindent. De ő csak kinevetett… azt mondta, úgysem merem elhagyni.”

Összetört bennem valami. Átöleltem Dórát.

„Drágám… mi mindig itt leszünk neked. De most tényleg döntened kell.”

A következő hetek pokoliak voltak. Dóra próbált erős lenni – de Gábor minden alkalmat megragadott, hogy megalázza őt. A gyerekek is érezték a feszültséget: a nagyobbik lányuk, Luca egyre többet sírt éjszakánként.

Egy este Dóra újra átjött hozzánk – ezúttal két bőrönddel és két síró gyerekkel.

„Anya… vége. Eljöttem tőle.”

A házunkban hirtelen minden megváltozott: újra gyerekzsivaj töltötte be a nappalit, Dóra pedig lassan-lassan visszanyerte az erejét. De minden nap láttam rajta: bűntudata van amiatt, hogy elhagyta Gábort – és amiatt is, hogy én kényszerítettem rá.

Egyik este leült mellém.

„Anya… haragszol rám?”

„Nem haragszom rád, kicsim. Csak azt akarom, hogy boldog légy.”

„De mi van, ha sosem leszek már az? Mi van, ha mindig csak hibázom?”

Megfogtam a kezét.

„Mind hibázunk. De néha muszáj meghozni nehéz döntéseket – még akkor is, ha fájdalmasak.”

Most itt ülök az üres konyhában – Dóra már dolgozik, a gyerekek óvodában vannak –, és azon gondolkodom: vajon helyesen tettem? Vajon tényleg segítettem neki – vagy csak még jobban összetörtem?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig lehet nézni tehetetlenül egy gyermek szenvedését? Vajon van-e jogunk ultimátumot adni annak, akit szeretünk?