Amikor a segítség fáj: Egy látogatás, ami mindent megváltoztatott
– Máté, kérlek, ne szaladj be a nappaliba cipőben! – kiáltottam utána, miközben a bejárati ajtóban toporogtam. Az esőcseppek még mindig az arcomon csorogtak, ahogy a kabátomat próbáltam levenni. Anyám hangja máris átszűrődött a konyhából: – Ugyan már, Janka, hagyd csak! Egy gyereknek játszania kell! – mondta, de a hangjában ott bujkált az a régi, lekezelő él, amitől mindig összeszorult a gyomrom.
Máté kacagva rohant át a szőnyegen, csupa sár lett minden. Apám, ahogy megszoktam, csak egy pillantást vetett rám, majd visszafordult az újságjához. A családi házban minden ugyanúgy volt, mint húsz éve: a falon a régi családi fotók, a konyhában az örökké fortyogó húsleves illata. Mégis, valami megváltozott bennem. Talán azóta, hogy egyedül nevelem Mátét, minden szó és pillantás élesebben vág.
– Hozok egy kis teát – mondta anyám, de közben máris csóválta a fejét. – Olyan sápadt vagy mostanában. Biztos nem eszel rendesen. Tudod, ha nem tudsz főzni magadnak, én szívesen főzök rá is – bökött Mátéra –, csak szólj.
– Köszönöm, anya – feleltem halkan. – Megoldom.
De nem oldottam meg. Az utóbbi hónapokban minden egyre nehezebb lett. A munkahelyemen leépítések voltak, és bár megtartottak, minden nap rettegtem, hogy mikor jön el az én időm. Máté is érzékenyebb lett; esténként gyakran sírt álmában. Néha úgy éreztem, összeroppanok a felelősség súlya alatt.
Ezért is fogadtam el anyám ajánlatát múlt héten: vigyáz Mátéra két délutánon is, amíg dolgozom. Azt hittem, ez segít majd. Hogy végre lesz egy kis levegőm.
De már az első alkalom után furcsa érzésem támadt. Máté csendes volt hazafelé menet. Otthon aztán kibökte: – Anya, nagyi azt mondta, hogy te túl szigorú vagy velem. Hogy ő jobban tudja, mire van szükségem.
A szívembe martak ezek a szavak. Próbáltam elhessegetni őket – biztos csak félreértés –, de másnap újra megtörtént. Anyám mindent másképp csinált: édességet adott neki vacsora előtt, hagyta későig fennmaradni. És amikor szóvá tettem neki telefonon, csak ennyit mondott: – Janka, te mindig mindent túlgondolsz. Hagyj már egy kis teret annak a gyereknek!
Aznap este sírva fakadtam a fürdőszobában. Nem akartam elhinni, hogy pont az anyám fordul ellenem. Hogy az a segítség, amire annyira szükségem volt, most fegyverré vált ellenem.
A következő hétvégén újra elmentünk hozzájuk. Már az ajtóban éreztem a feszültséget.
– Mátéka! Gyere csak ide hozzám! – hívta anyám mosolyogva. – Hoztam neked csokit!
– Anya, kérlek… – kezdtem volna tiltakozni.
– Jaj már! – vágott közbe élesen. – Ne rontsd el mindig mindenkinek az örömét! Miért kell mindent szabályozni? Nem csoda, hogy szegény gyerek ilyen visszahúzódó.
Apám ekkor letette az újságot.
– Elég legyen már ebből! – szólt közbe dörmögve. – Mindig csak veszekedtek! Régen minden jobb volt…
A hangja megtöltötte a szobát. Máté ijedten nézett rám.
– Anya… én nem akarok itt lenni… – suttogta.
A szívem összeszorult. Hirtelen rájöttem: nem csak rólam van szó. Máté is szenved ebben a játszmában.
Aznap este otthon ültem az ágy szélén és néztem a fiamat aludni. Vajon mit rontottam el? Miért olyan nehéz elfogadni egymást? Miért kell minden segítségnek ára legyen?
Másnap reggel felhívtam anyámat.
– Anya… beszélnünk kell. Nem akarom, hogy Máté közénk szoruljon. Szeretném, ha tiszteletben tartanád az én szabályaimat is.
A vonal túloldalán csend lett.
– Janka… én csak segíteni akartam… De ha így gondolod…
Letette.
Azóta hetek teltek el. Anyám nem keresett. Apám sem hívott fel. Máté néha kérdezi: „Mikor megyünk megint nagyiékhoz?” És én nem tudok mit mondani.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna mindent elviselni? Vagy helyesen tettem, hogy kiálltam magunkért?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni azt a segítséget, ami végül csak fájdalmat okoz?