Egy fedél alatt: Az életem az anyósoméknál
– Már megint nem úgy csináltad, ahogy szoktuk, Zsófi! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A konyha ablakán beszűrődött a júniusi napfény, de én csak a feszültséget éreztem a levegőben. A kanál megállt a kezemben, és hirtelen úgy éreztem, mintha minden szem rám szegeződne.
– Bocsánat, Ilona néni, legközelebb jobban figyelek – motyogtam, de tudtam, hogy ez semmit sem változtat. Mióta három hónapja beköltöztünk a férjemmel, Gáborral az anyósomékhoz, mintha minden nap egy újabb vizsga lenne. Minden mozdulatomat figyelték: hogyan teregetek, hogyan főzök, még azt is, hogy mennyi sót teszek a levesbe.
Gábor próbált közvetíteni köztünk, de legtöbbször csak annyit mondott: – Anyu, hagyd már Zsófit, ő így szokta otthon! – Mire Ilona néni csak legyintett: – Ez itt nem az ő otthona! – És ezzel mindig lezárult a vita.
Az első hetekben még reménykedtem, hogy majd megszokjuk egymást. Hogy majd egyszer Ilona néni is elfogad, és én is megtanulok beilleszkedni ebbe a szűkös panelba, ahol minden fal túl vékony, minden szó túl hangos. De ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.
A legrosszabbak az esték voltak. Amikor Gábor dolgozott, én pedig egyedül maradtam Ilona nénivel és az apósommal, László bácsival. Ő keveset beszélt, inkább csak újságot olvasott vagy a tévét bámulta. De Ilona néni sosem hagyta szó nélkül a dolgokat.
– Tudod, Zsófi – kezdte egyik este –, amikor én voltam fiatal menyecske, mindent úgy csináltam, ahogy az anyósom mondta. Nem voltak ilyen modern elképzeléseim. Ma már mindenki azt hiszi, hogy neki van igaza.
Nem válaszoltam. Csak bámultam a konyhaasztalon lévő repedezett viaszosvásznat, és azon gondolkodtam, vajon meddig bírom még ezt.
A családi ebédek mindig különösen feszültek voltak. Gábor nővére, Erika is gyakran átjött a férjével és két kisgyerekével. Erika sosem mulasztotta el megjegyezni:
– Látom, Zsófi megint nem tudta rendesen elmosogatni a poharakat. – A gyerekek viháncoltak az asztal alatt, én pedig próbáltam nem sírni.
Egyik este Gábor későn ért haza. Fáradtan ledobta magát mellém az ágyra.
– Miért nem próbálsz jobban kijönni anyuval? – kérdezte halkan.
– Mindent megpróbálok! – tört ki belőlem a kétségbeesés. – De sosem vagyok elég jó neki! Soha nem leszek olyan, mint Erika!
Gábor csak sóhajtott. Tudtam, hogy ő is szenved ettől az egésztől. De nem volt más lehetőségünk: az albérlet árak az egekben voltak Budapesten, és a fizetésünk alig volt elég a mindennapokra.
Egyik reggel Ilona néni váratlanul bejött a szobánkba.
– Zsófi, beszélnünk kell. Nem lehet így tovább. Vagy alkalmazkodsz hozzánk, vagy gondolkodjatok el rajta, hogy máshol próbáltok szerencsét.
A szívem összeszorult. Hova mehetnénk? A szüleim vidéken élnek egy kis faluban; oda visszamenni nem opció. Gábor munkahelye itt van Pesten. Csapdában éreztem magam.
Aznap este felhívtam anyukámat.
– Anya, nem bírom tovább…
– Kislányom, tudom, hogy nehéz. De próbálj meg kitartani! Talán idővel jobb lesz…
De én már nem hittem ebben. Egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy talán jobb lenne mindent hátrahagyni.
Egy vasárnap délután végül robbant a bomba. Erika megint beszólásokat tett ebéd közben, Ilona néni pedig rám förmedt valami apróság miatt. Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség.
– Elég volt! – kiáltottam fel remegő hangon. – Nem vagyok szolgáló! Nem vagyok kevesebb csak azért, mert máshonnan jöttem!
Mindenki döbbenten nézett rám. Gábor felállt mellém.
– Igaza van Zsófinak – mondta halkan. – Ha így folytatjátok, elköltözünk. Inkább lakunk egy garzonban ketten, mint hogy minden nap ezt kelljen átélnünk.
Ilona néni arca elsápadt. Erika csak forgatta a szemét.
Aznap este Gáborral órákig beszélgettünk. Végül eldöntöttük: keresünk egy kis albérletet valahol a külvárosban. Nem lesz könnyű, de legalább lesz egy helyünk, ahol önmagunk lehetünk.
A költözés napján Ilona néni könnyes szemmel búcsúzott.
– Sajnálom… Talán túl szigorú voltam veled – mondta halkan.
Nem tudtam haragudni rá. Ő is csak azt akarta, ami szerinte jó a fiának.
Most már egy apró lakásban élünk Gáborral Újpesten. Nem tökéletes minden napunk, de végre otthon érzem magam.
Néha még eszembe jutnak azok a hónapok az anyósoméknál: vajon tényleg mindent megtettem azért, hogy elfogadjanak? Vagy egyszerűen vannak helyzetek az életben, amikor jobb továbblépni?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni együtt élni valakivel úgy igazán – vagy van olyan pont, amikor már csak menekülni lehet?