Amikor az unokámra hagytam a házat: Egy család széthullásának története

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted, anya! – kiáltotta Éva, miközben az ajtóban állt, arcán könnyekkel és haraggal. A hangja még most is visszhangzik bennem, négy hónappal azután, hogy kimondta. Akkor, azon a tavaszi délutánon, amikor mindent elrontottam.

A nappali asztalán ott feküdt a szerződés, rajta az unokám, Marci neve. Az ügyvéd már elment, a papírok aláírva, a döntés visszafordíthatatlan. Éva csak később érkezett, amikor már minden eldőlt. Nem tudtam a szemébe nézni.

– Miért nem szóltál előbb? – kérdezte remegő hangon. – Miért nem beszélted meg velem? Hiszen én vagyok a lányod!

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és néztem a kezemet, ahogy görcsösen szorítom a teáscsészét. Annyi mindent akartam mondani: hogy Marci mindig mellettem volt, amikor beteg voltam; hogy ő segített bevásárolni, amikor már nem bírtam cipekedni; hogy ő az egyetlen, aki igazán törődött velem az utóbbi években. De ezek a szavak mind jelentéktelennek tűntek Éva fájdalmához képest.

Azóta nem beszélünk. A telefon néma marad, az üzeneteim olvasatlanul hevernek valahol az éterben. A lakás üres és hideg lett nélküle. Minden reggel ugyanaz a rutin: kávé egyedül, rádió halkan szól a háttérben, aztán hosszú órák bámulása az ablakon át. Néha Marci beugrik hozzám – hoz kenyeret vagy csak leül mellém egy teára –, de ő is feszeng. Tudja, hogy az anyja haragszik rá is.

A szomszédok suttognak mögöttem. „Hallottad? Az Ilona néni a fiúunokájára hagyta a házat, de a lánya kiakadt…” Mintha mindenki jobban tudná nálam, mit kellett volna tennem. Pedig csak azt akartam, hogy valaki gondoskodjon rólam öreg napjaimra. Éva mindig elfoglalt volt: dolgozott, utazott, ritkán ért rá. Marci viszont itt volt – ő segített orvoshoz menni, ő vitte el a gyógyszereimet kiváltani.

De most már semmi sem olyan, mint régen. Egyik este Marci leült mellém, és halkan megszólalt:

– Mama, szerinted valaha megbocsát nekünk anya?

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a kezét.

– Nem tudom, kisfiam. Talán egyszer… De most nagyon haragszik.

Azóta is minden nap ezen gondolkodom. Vajon tényleg igazságtalan voltam Évával? Megfosztottam attól, ami jogosan járt volna neki? Vagy csak azt választottam, aki valóban mellettem állt? A családunk mindig is bonyolult volt: Éva apja korán meghalt, én egyedül neveltem fel őt. Mindent megtettem érte – legalábbis azt hittem. De talán túl sokat vártam tőle felnőttként.

A múlt héten találkoztam Irénkével a boltban. Régi barátnőm, mindig mindent tud mindenkiről.

– Ilona, mi történt nálatok? – kérdezte együttérzően.

– Elrontottam mindent – suttogtam.

– Ugyan már! Az unokád aranyos fiú. De azért beszélj a lányoddal! Az anyai szív mindig megbocsát.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg így van? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

A napok egyformán telnek. Néha hallom Éva hangját álmomban: „Anya, miért nem bíztál bennem?” Felébredek verejtékben úszva, és csak bámulom a sötét plafont.

Egyik délután Marci hozott egy levelet. Éva írta – rövid volt és hideg:

„Tudomásul vettem a döntésedet. Ne keress egy ideig.”

A kezem remegett, amikor letettem a papírt. Marci rám nézett:

– Sajnálom, mama.

– Nem te vagy a hibás – mondtam neki halkan. – Én döntöttem így.

Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt kopogni az üvegen. A ház csendesebb, mint valaha. Néha úgy érzem, mintha minden fal visszhangozná Éva haragját és csalódását.

Vajon lehet még visszaút? Vagy örökre elveszítettem a lányomat egyetlen döntés miatt?

„Mondd meg nekem: van-e olyan hiba az életben, amit sosem lehet jóvátenni? Vagy minden anya remélheti egyszer a megbocsátást?”