Két Otthon Között: Hogyan Mentem El, Mégis Ott Maradt a Szívem

– Tényleg azt hiszed, hogy felnőttél csak azért, mert leérettségiztél? Hogy csak úgy elmehetsz, és itt hagyhatsz minket? – Anyám hangja élesen visszhangzott a csendes konyhában. A kezem remegett a bőrönd fogantyúján, a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Nem mertem ránézni sem rá, sem az öcsémre. Csak a hideg járólapokat bámultam, nehogy elsírjam magam.

– Anya, kérlek… – suttogtam, de ő egyetlen kézmozdulattal elhallgattatott.

– Nem, Zsófi! Nem lehet! Az öcséd beteg, én két műszakban dolgozom a kórházban! Hogy lehetsz ilyen önző? – A hangja tele volt fájdalommal és haraggal.

Soha nem felejtem el azt a reggelt. A kávé és a gyógyszerek illata keveredett a levegőben, az öcsém, Marci szemeiben pedig ott ült a csalódottság és a szomorúság. Amikor kiléptem az ajtón, úgy éreztem magam, mint egy áruló. De nem maradhattam tovább. Megfulladtam volna abban a házban, ahol minden mozdulatomat az áldozathozatal mércéjén mérték.

Budapestre költöztem, felvettek az ELTE pszichológia szakára. Az első hónapokban alig aludtam. Minden este a telefonomat néztem, vártam egy üzenetet anyától vagy Marcitól. De csak rövid válaszokat kaptam: „Minden rendben.” vagy „Ne aggódj miattunk.” Tudtam, hogy ez nem igaz. Tudtam, hogy anya haragszik rám, amiért elmentem.

Egy este, amikor a kollégiumi szobatársam, Eszter mellett ültem az ablakban teát kortyolgatva, kibukott belőlem minden.

– Tudod, úgy érzem, elárultam őket. Marci epilepsziás, anya meg majd belerokkan a munkába. Apa elment tőlünk tíz éve. Minden rám szakadt… és én mégis elmenekültem.

Eszter átölelt.

– Nem menekültél el, Zsófi. Csak próbálsz élni. Ez nem bűn.

De amikor hazamentem hétvégente, mindig idegennek éreztem magam. Anya hidegen nézett rám, Marci hallgatott. Egyszer segíteni akartam főzni, de anya csak legyintett:

– Nem kell segítened. Te már budapesti kisasszony vagy.

Nem tudtam mit mondani. Később Marci bejött hozzám.

– Zsófi, ne haragudj anyára. Nehéz neki is. Nekem is hiányzol… De megértem, miért mentél el. Csak… hiányzol.

Ezek a szavak összetörtek. Egész éjjel sírtam.

Az egyetemen próbáltam a legjobb lenni, de mindig otthon járt az eszem. Ha Marcinak rohama volt és kórházba került, anya csak utólag szólt – mintha ezzel is büntetne.

Egy nap családpszichológia előadás után összeszedtem magam és felhívtam anyát.

– Anya, beszélhetnénk?

A vonal túloldalán csend.

– Miről? Arról, hogy itt hagytál minket? Vagy arról, milyen jó neked Pesten?

– Anya, nekem sem jó így… De ott már nem tudtam lélegezni. Szükségem volt saját életre. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretlek titeket!

– Könnyű ezt mondani onnan! Majd ha hazajössz, akkor beszélj!

Letette.

Aznap ki sem mozdultam a szobából. Eszter csokit hozott és csak csendben mellém ült.

– Lehet, hogy anyukád sosem fogja megérteni ezt az egészet – mondta halkan. – De ettől még nem vagy rossz lány vagy rossz testvér. Csak egy ember vagy, aki túl akar élni.

Sokszor elgondolkodtam: tényleg önző vagyok? Vagy csak szeretnék többet az élettől annál, mint hogy mindig másokért áldozzam fel magam?

Évek teltek el így. Marci kitűnő eredménnyel érettségizett, pedig sokszor volt beteg. Anya egyre fáradtabb lett – de sosem engedett közelebb magához.

Amikor lediplomáztam, meghívtam őket az ünnepségre. Marci mosolyogva jött el – anya nem.

– Tudod – mondta Marci a padon ülve az egyetem előtt –, büszke vagyok rád. Megérdemled ezt. Bár jó lenne, ha többet lennél itthon… jobban megértelek, mint gondolod.

Ez adott erőt továbbmenni.

Ma egy veszprémi iskolában dolgozom pszichológusként. Anya még mindig neheztel rám, amiért nem maradtam velük – de lassan gyógyul a kapcsolatunk: születésnapokra üzeneteket váltunk, vasárnaponként néha beszélünk telefonon.

Néha még mindig felteszem magamnak: Vajon lehetett volna másképp? Fel kellett volna áldoznom az álmaimat a családért? Vagy lehet egyszerre szeretni őket és önmagamat is választani?

Ti mit gondoltok – hol húzódik a határ családi felelősség és saját életünk joga között?