Hetven év magány: Egy család árnyékában

– Mama, ne hagyd már ott azt a bögrét az asztalon! – kiáltott rám Dóra, a menyem, miközben a konyhában serénykedett. A hangja éles volt, mint a kés, és én összerezzentem. Hetvenéves vagyok, de úgy éreztem magam, mint egy rakoncátlan gyerek, akit megint rendre utasítanak. A bögre ott állt az asztalon, ahogy minden reggel szoktam hagyni, de most mintha bűn lett volna.

A ház tele van emberekkel: Dóra és a fiam, Gábor, az unokáim, Zsófi és Marci. Mégis, mintha egyedül lennék. Reggelente hallom a nevetésüket, a vitáikat, a tévé zaját, de senki sem kérdezi meg tőlem: hogy aludtál, mama? Vagy: hogy vagy ma? Csak a feladatok vannak: vigyázz Marci táskájára, főzz levest Zsófinak, mosogass el. Néha úgy érzem, már csak egy cseléd vagyok ebben a házban.

Régen minden más volt. Amikor még fiatal voltam, Gábor kicsi volt, minden nap együtt reggeliztünk. A férjem, Laci – Isten nyugosztalja – mindig megkérdezte, hogy érzem magam. Most már csak a fényképe mosolyog rám a nappaliban. Néha odasúgom neki: „Laci, mondd meg, mit csináljak? Hogy bírjam ki ezt?” De csak a csend válaszol.

Egyik este vacsora közben Dóra halkan megjegyezte:
– Mama, nem kellene annyit sózni az ételt. Tudod, Marcinak nem tesz jót.

Gábor fel sem nézett a telefonjából. Zsófi fülhallgatóval ült az asztalnál. Senki sem védett meg. Csak ültem ott, és próbáltam nem sírni.

Aztán egy vasárnap délután Marci odajött hozzám:
– Mama, mesélsz nekem régi történeteket?

A szívem majd kiugrott a helyéről. Végre valaki kíváncsi rám! Meséltem neki arról, amikor gyerekként a Balatonon nyaraltunk, amikor Laci először csókolt meg a Margitszigeten. Marci nevetett, kérdezett. Akkor egy pillanatra újra éreztem: van értelme itt lennem.

De ezek a pillanatok ritkák. Többnyire csak a feladatok maradnak és az apró megaláztatások. Egy este hallottam, ahogy Dóra Gábornak panaszkodik:
– Nem lehetne anyádat inkább otthonba vinni? Itt csak útban van.

A szívem összeszorult. Gábor csak annyit mondott:
– Majd meglátjuk.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak néztem a plafont és azon gondolkodtam: tényleg útban vagyok? Ennyi lenne az egész? Hetven év után csak teher lettem?

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és leültem Gábor mellé.
– Fiam, beszélhetnénk?
– Most sietek – mondta türelmetlenül.
– Csak egy perc – kérleltem.
– Jó, mondd.
– Úgy érzem… mintha nem is lennék itt fontos. Mintha csak… teher lennék nektek.

Gábor sóhajtott.
– Mama, ne vedd magadra. Sok a gondunk mostanában.

De nem mondott többet. Felállt és elment dolgozni.

Aznap délután elmentem sétálni a közeli parkba. Leültem egy padra és néztem az embereket: fiatal anyukák tolták a babakocsit, idősek sakkoztak az árnyékban. Egy idős asszony mellém ült.
– Maga is unokázik? – kérdezte kedvesen.
– Igen… de néha úgy érzem, mintha nem is lennék része az életüknek.

Az asszony bólintott.
– Tudja, én is így voltam ezzel sokáig. Aztán rájöttem: nekünk kell megtalálnunk azt, ami örömet ad. Nem várhatjuk mindig másoktól.

Hazamentem és sokáig gondolkodtam ezen. Másnap elővettem a régi hímzőkészletemet és elkezdtem terítőket varrni. Először csak magamnak. Aztán Marcinak hímeztem egy kis zsebkendőt az iskolába. Zsófinak egy könyvjelzőt. Lassan észrevettem: ha magamért teszek valamit, jobban érzem magam.

Egy este Zsófi odajött hozzám:
– Mama, megtanítasz hímzeni?

A szívem megtelt melegséggel. Leültünk együtt az asztalhoz és órákig beszélgettünk közben. Elmesélte a titkait, én is meséltem neki az enyéimről.

Dóra továbbra is hideg maradt velem. Néha úgy érzem, sosem fog elfogadni igazán. De már nem várom tőle. Megtanultam: nekem is jogom van boldognak lenni.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. A házban zaj van, de már nem fáj annyira a magány. Mert tudom: még mindig van bennem erő újrakezdeni.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hányan élnek családok között láthatatlanul? Talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel…