Nem kellesz nekünk – Egy magyar anya újjászületése a családi árulás után

– Nem kellesz nekünk! – csattant fel a fiam, Bence, miközben becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A szívem összeszorult, mintha valaki ököllel ütötte volna meg. Ott álltam a konyhában, kezemben egy félig megkent vajas kenyérrel, és próbáltam nem sírni. Aznap reggel már harmadszor vesztünk össze valamin, ami igazából nem is számított – de mindketten tudtuk, hogy nem a lekváros kenyérről van szó.

Az egész egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor Gábor, a férjem, tíz év házasság után egyszerűen közölte velem: „Ági, én elmegyek. Szerelmes lettem másba. Nem akarok tovább hazudni.” Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok. Aztán láttam a szemében azt a furcsa, idegen fényt – és tudtam, hogy igazat mond. Két kisfiunk, Bence és Marci akkor még csak kilenc és hat évesek voltak. Aznap este Gábor összepakolt néhány ruhát, és elment. Nem nézett vissza.

A következő hetekben minden reggel úgy ébredtem, mintha egy rémálomból próbálnék felocsúdni. A fiúk kérdezgették: „Anya, mikor jön haza apa?” Hazudtam nekik – azt mondtam, dolgozik sokat, majd jön. De aztán Bence egy este sírva fakadt: „Anya, tudom, hogy apa már nem jön vissza. Hallottam, ahogy telefonáltál a nagymamával.” Akkor omlottam össze először igazán. Ott ültem a gyerekszobában, két fiam ölelésében, és zokogtam.

A családom – anyám, apám, a nővérem – mindenki próbált segíteni. De mindenkinek volt véleménye. Anyám szerint túl engedékeny voltam Gáborral. Apám csak annyit mondott: „Az ilyen férfi nem érdemli meg a családját.” A nővérem, Zsuzsa, pedig folyton azt hajtogatta: „Ági, most magadra kell gondolnod! Ne hagyd magad!”

De hogyan gondoljon magára egy anya két gyerekkel, egyedül, egy panelház harmadik emeletén, amikor minden nap azzal kezdődik és végződik, hogy valaki másnak kell erősnek lennie?

A munkahelyemen is mindenki tudta, mi történt. A kolléganőm, Ildikó odajött hozzám a konyhába:
– Ágikám, ne hagyd el magad! Tudod, mit mondanak? Ha az exed látja rajtad, hogy boldog vagy nélküle, az jobban fáj neki, mint bármi más.

Csak bólintottam. De belül úgy éreztem magam, mint egy üres héj. Minden nap túléltem valahogy – reggel felkeltem, elvittem a fiúkat iskolába és oviba, dolgoztam nyolc órát egy könyvelőirodában (ahol minden forint számít), majd hazamentem főzni, mosni, leckét írni.

A legrosszabbak azok az esték voltak, amikor Bence vagy Marci csendben ült az ágy szélén és csak annyit kérdezett:
– Anya… apa tényleg nem szeret minket?

Mit lehet erre mondani? Hogy lehet ezt kimagyarázni? Hogy lehet elmagyarázni két kisfiúnak azt az űrt, amit egy felnőtt sem ért?

Gábor az első hónapokban még néha felhívott – de csak engem. A fiúkkal nem beszélt. Aztán egyszer megpróbáltam rávenni:
– Gábor, legalább a gyerekekkel beszélj! Nem velem van bajod…
– Ági… most nem tudom… majd később… – hebegte.

Aztán már engem sem hívott. Egy idő után a fiúk is leszoktak arról, hogy várják.

A hétvégék voltak a legnehezebbek. Mindenki más családostul ment kirándulni vagy rokonlátogatóba – mi hárman maradtunk otthon. Próbáltam programokat szervezni: mentünk Margitszigetre biciklizni (a régi rozoga bringákon), sütöttünk palacsintát (néha odaégett), vagy csak együtt néztük a régi magyar meséket a tévében. De mindig ott volt az a csendes hiány.

Egyik este Marci odabújt hozzám:
– Anya… ha nagy leszek, én sosem hagylak el.

A könnyeimet visszanyelve megsimogattam a fejét:
– Tudom kicsim… de most aludj.

Aztán jött az első karácsony nélküle. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy menjünk hozzájuk vidékre. Ott volt az egész család: Zsuzsa férjével és gyerekeivel (akik persze egész nap veszekedtek), apám morcosan nézte a tévét. A fiúk egész este csak ültek az ablakban és nézték: hátha mégis megjön apa.

Az ünnepek után Bence egyre zárkózottabb lett. Egyik nap az iskolából hazafelé megállt velem az utcán:
– Anya… én nem akarok többet focizni menni. Apa mindig ott volt velem… most már nincs értelme.

Próbáltam rábeszélni:
– Menj csak! Ott vannak a barátaid!
– Nem értem… miért ment el? Miért nem kellek neki?

Ekkor döbbentem rá: nem csak én szenvedek. A fiaim is elvesztették az apjukat – nem csak fizikailag.

Aztán egy nap váratlanul becsöngetett hozzánk Gábor anyja – az anyósom. Soha nem voltunk jóban. Most is csak leült a nappaliban és azt mondta:
– Ági… Gábor új életet kezdett. Neked is tovább kell lépned. De ne várd tőle, hogy visszajön vagy segít…
– Tudom – feleltem halkan.
– És… ha gondolod… néha elvihetném a fiúkat magamhoz hétvégére.

Először dühös lettem: miért most? Hol volt eddig? De aztán rájöttem: legalább valaki törődik velük rajtam kívül.

Az első hétvégén Marci sírt:
– Anya… én nem akarok mamánál aludni! Mi lesz veled?
– Ne aggódj! Jó lesz neked is egy kis változás!

Éjszaka azonban én sem tudtam aludni: üres volt a lakás. Akkor értettem meg igazán: mennyire magányos vagyok.

A munkahelyemen egyre többet beszélgettem egy kollégával – Tamással. Ő is elvált volt, két gyerekkel. Egyik nap együtt mentünk haza villamossal:
– Ági… tudod… én is átéltem ezt. Az elején azt hittem, sosem leszek boldog újra.
– És most?
– Most már tudom: lehet újrakezdeni… csak idő kell hozzá.

Sokáig csak barátkoztunk – beszélgettünk gyerekekről, főzésről, lakáshitelekről (mindkettőnknek volt), arról, mennyire nehéz egyedülálló szülőnek lenni Magyarországon.

Egyik este Tamás meghívott minket vacsorára hozzájuk – ott voltak az ő gyerekei is. A fiúk először furcsán viselkedtek – de aztán együtt játszottak legóval órákon át.

Hazafelé Bence halkan megkérdezte:
– Anya… Tamás bácsi lesz az új apukánk?
– Nem tudom kicsim… de jó lenne újra boldognak lenni?

A következő hónapokban Tamás egyre többet segített – elvitte a fiúkat focizni vagy moziba (ahová én már régóta nem tudtam). Lassan-lassan újra mosolyogtam.

Egy nap azonban Gábor felhívott:
– Ági… beszélhetnénk? Sajnálom mindent… vissza akarok jönni.

Először nem hittem el.
– Most? Amikor végre kezdünk talpra állni? Amikor már nem sírok minden este?
– Hibáztam… hiányoztok…
– Gábor… mi már megtanultunk nélküled élni. A fiaidnak szüksége van rád – de nekem már nincs.

Letettem a telefont és sírtam – de ezúttal megkönnyebbülésből.

Azóta eltelt fél év. Tamással lassan összeköltöztünk – két család eggyé vált. Nem volt mindig könnyű: néha veszekedtünk apróságokon (ki mosogat ma este?), néha féltékenyek voltak egymásra a gyerekek. De együtt tanultunk újra bízni – egymásban és önmagunkban is.

Most itt ülök a konyhában – Bence már rég kibékült velem –, és azon gondolkodom: vajon tényleg minden sebet begyógyít az idő? Lehet-e teljesen megbocsátani annak, aki egyszer hátat fordított nekünk? Ti mit tennétek a helyemben?