Egy idegen nő, egy összetört élet – Amikor a múlt visszaköszön egy hétköznapi reggelen

– Ne haragudjon, segíthetek? – kérdeztem, miközben a nő tétován állt a zebránál, egyik kezében egy szakadt szatyorral, másikban egy botot szorongatva. A reggel szürke volt, a villamos csilingelése beleveszett a város zajába. A nő rám nézett, fáradt szemeiben valami ismerős fájdalmat láttam. Nem tudtam miért, de megérintett a látványa.

– Köszönöm, kislányom, csak… – elcsuklott a hangja. – Nem találom az utat a rendelőhöz.

Átkaroltam, és együtt indultunk el a Bartók Béla úton. Közben mesélni kezdett: elvesztette a férjét, a fia külföldön él, magányos. Hallgattam, és valami furcsa érzés motoszkált bennem. Mintha már láttam volna ezt az arcot valahol.

Délután hazaértem, anyám épp a konyhában főzött. – Ma segítettem egy idős néninek – meséltem neki. – Nagyon kedves volt, csak olyan szomorú.

Anyám keze megállt a levegőben. – Hogy hívták? – kérdezte halkan.

– Ilona néninek mutatkozott be. Valamiért ismerős volt… – válaszoltam.

Anyám arca elsápadt. – Ilona? Ilona Tóth? – suttogta.

Bólintottam. Anyám leült az asztalhoz, kezét az arcába temette. – Ő volt az, aki miatt elvesztettem mindent… – mondta remegő hangon.

A világ megállt körülöttem. Anyám soha nem beszélt részleteiben a múltjáról, csak annyit tudtam: valami történt vele fiatalon, ami miatt el kellett hagynunk az otthonunkat vidéken és Budapestre költöznünk. Most először láttam rajta ezt a mély fájdalmat.

– Mi történt? – kérdeztem halkan.

Anyám sokáig hallgatott. Végül megtört: – Ilona volt az, aki elterjesztette rólam a faluban, hogy viszonyom van a főnökömmel. Hazugság volt, de mindenki elhitte. Apád is… Elváltunk, elvesztettem a munkámat, mindenki elfordult tőlem. Csak te maradtál nekem.

A szívem összeszorult. Ilona néni, akinek ma segítettem, anyám életének legnagyobb rombolója volt.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, fejemben kavargott minden szó és emlék. Vajon miért pont én találkoztam vele? Miért pont én segítettem neki? A sors iróniája vagy valami több?

Másnap reggel Ilona néni felhívott – megkérte egy járókelő a telefonszámomat adja meg neki –, hogy köszönetet mondjon. Hangja meleg volt és hálás.

– Olyan jó érzés volt, hogy valaki törődött velem – mondta. – Tudja, sok hibát követtem el életemben… Néha azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az időt.

Hallgattam. A torkomban gombóc nőtt.

– Néha mind hibázunk – válaszoltam végül óvatosan.

Letettem a telefont és anyámhoz mentem. Elmondtam neki mindent: Ilona néni magányát, bűntudatát.

– Meg tudsz neki bocsátani? – kérdeztem anyámtól.

Anyám sokáig nézett maga elé. – Nem tudom… Annyi évet vett el tőlem. De talán… talán már nincs értelme haragudni. Csak azt sajnálom, hogy sosem mondta el nekem az igazat.

Napokig őrlődtem: mit tegyek? Megmondjam Ilona néninek, ki vagyok? Vagy hagyjam megnyugodni öregségére? Anyám csendes lett, mintha egy régi seb szakadt volna fel benne újra.

Egyik este Ilona néni felhívott újra. – Szeretném meghívni magát egy teára – mondta félénken.

Elmentem hozzá. Egy kis lakásban lakott a Fehérvári úton. Régi fényképek a falon: fiatalon gyönyörű nő volt. Most megtörtnek tűnt.

– Tudja… – kezdte halkan –, fiatalon sok rosszat tettem másokkal. Néha azt gondolom, Isten büntetett meg ezzel a magánnyal.

Néztem rá és éreztem: most kell döntenem.

– Ilona néni… Én vagyok Kovács Anna lánya.

Először nem értette. Aztán elsápadt, keze remegett.

– Jaj Istenem… – suttogta. – Bocsáss meg nekem! Annyira sajnálom! Fiatal voltam és irigy… Azt hittem, ha másnak rosszat teszek, nekem jobb lesz. De csak mindent elvesztettem.

Sírni kezdett. Leültem mellé és megfogtam a kezét.

– Nem tudom, hogy lehet-e ezt megbocsátani – mondtam –, de látom, mennyire bánja. Talán mindannyian hibázunk… csak nem mindegy, tanulunk-e belőle.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon anyámnak is segítene ez a találkozás? Vagy csak újabb sebeket tépne fel?

Otthon anyám csendben hallgatta végig a történteket. Végül csak ennyit mondott:

– Talán egyszer én is el tudok menni hozzá… De most még nem vagyok kész rá.

Azóta gyakran gondolok arra: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik tönkretették az életünket? Vagy csak tovább cipeljük magunkban a múlt terheit?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent elvett tőletek?”