Anyai titok: Mennyi az ára a szeretetnek?

– Anya, kérlek, ne mondd el Zsófinak. – Dániel hangja remegett a telefonban, miközben a bankszámlámra újabb átutalás érkezett tőle. – Tudom, hogy furcsa, de most nagyon szükségem van rád. Csak egy kis időre…

Ott ültem a konyhaasztalnál, a sötétben, csak a hűtő zúgása hallatszott. A telefonom kijelzőjén világított a banki értesítés: „Dániel utalása megérkezett.” Már harmadik hónapja történt ugyanez. Először azt hittem, valami ünnepi meglepetés lesz belőle, vagy csak egy egyszeri gesztus. De amikor Dániel újra és újra utalt, és minden alkalommal könyörgött, hogy tartsam titokban Zsófi előtt, valami összeszorult bennem.

– Miért nem mondod el neki? – kérdeztem egyszer halkan.
– Nem értené meg. Most minden annyira nehéz… – válaszolta, de nem mondott többet.

A fiam mindig is érzékeny volt. Apja halála után ketten maradtunk, és én mindent megtettem érte. Most harmincévesen saját családja van, de még mindig hozzám fordul segítségért. Büszke voltam rá, hogy ilyen felelősségteljes férfi lett belőle – de most valami elromlott.

Zsófi kedves lány, de sosem voltunk igazán közel egymáshoz. Mindig éreztem köztünk egy láthatatlan falat. Talán féltékeny volt arra a szoros kapcsolatra, ami Dániel és köztem van. Talán csak nem értette meg az anyai aggodalmat.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám. Az arca sápadt volt, szemei vörösek.
– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
– Persze, gyere be – mondtam, de már éreztem, hogy baj van.

Leültünk a nappaliban. Zsófi sokáig hallgatott, majd hirtelen kibökte:
– Anya… tudom, hogy Dániel pénzt ad neked. Már hónapok óta gyanakszom. Miért csináljátok ezt mögöttem?

A szívem kihagyott egy ütemet. Hirtelen minden levegő elfogyott a szobában.
– Zsófi… ez nem úgy van…
– Akkor hogy van? – vágott közbe sírós hangon. – Azt hittem, megbízunk egymásban! Miért kell titkolózni?

Nem tudtam mit mondani. Dániel kérésére esküt tettem magamnak, hogy hallgatok. De most ott ült előttem az unokám anyja, a fiam felesége, és én csak hazudni tudtam volna neki.

– Dániel kért meg rá… – suttogtam végül. – Nem akartam bántani senkit.

Zsófi sírni kezdett. – Tudod, mennyire nehéz most nekünk? A lakáshitel, az óvodai költségek… És te mégis elfogadod tőle a pénzt?

Nem bírtam tovább. Felálltam, és az ablakhoz mentem. Néztem a sötét utcát, ahol régen Dániel biciklizett kisfiúként.

– Nem magamnak kérem – mondtam halkan. – Ő akar segíteni nekem. Azt mondja, így könnyebb neki…

Zsófi felállt mögöttem.
– De miért? Miért nem beszél velem erről? Miért nem bízik bennem?

Nem tudtam választ adni. Talán mert én sem értettem igazán. Talán mert Dániel mindig is félt attól, hogy csalódást okoz másoknak.

Aznap este Zsófi elment anélkül, hogy elköszönt volna. Én pedig ott maradtam a sötétben, egyedül a titkommal.

Másnap reggel Dániel hívott.
– Anya… Zsófi mindent tud – mondtam neki remegő hangon.
Hosszú csend volt a vonalban.
– Tudom – mondta végül. – Tegnap este mindent elmondott nekem. Sajnálom…

A következő napokban minden megváltozott. Zsófi kerülte a tekintetem, amikor átjött hozzám az unokámmal. Dániel feszülten viselkedett otthon is és nálam is. A családi ebédek kínossá váltak; mindenki kerülte a pénzről való beszélgetést.

Egy este Dániel átjött hozzám egyedül.
– Anya… nem akartam ezt az egészet – mondta megtörten. – Csak segíteni akartam neked is meg magamnak is. Néha úgy érzem, mindenki tőlem várja a megoldást…

Megöleltem őt.
– Fiam, én mindig itt leszek neked. De nem akarom, hogy miattam veszítsd el a családod bizalmát.

Dániel sírt. Először láttam így felnőttként.
– Sajnálom…

Azóta eltelt néhány hét. A pénzutalások megszűntek. Zsófi lassan újra szóba áll velem, de valami örökre megváltozott köztünk. Dániel is zárkózottabb lett; mintha már nem tudná eldönteni, kinek feleljen meg jobban: nekem vagy a feleségének.

Minden este azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Vajon tényleg pénzben mérhető az anyai szeretet? Vagy csak elveszítettem valamit, amit soha többé nem kaphatok vissza?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet titkot őrizni azokért, akiket szeretünk?”