Összekötve a Szeretettel: Az Én Utam a Szabadság Felé Pál Árnyékából

– Hol voltál ilyen sokáig, Zsuzsa? – Pál hangja úgy vágott végig a lakáson, mint egy ostor. Az ajtóban álltam, kezemben a szatyorral, benne a vacsorának valóval. A busz késett, az eső is eleredt, de tudtam, hogy ezek nem számítanak. Nála sosem számítottak.

– A boltban voltam, Pali, csak sokan voltak… – próbáltam halkan, de már éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem. Tudtam, mi következik: a gyanúsítgatás, a számonkérés, aztán a csendes harag. Vagy rosszabb.

Pál közelebb lépett. – Ugye nem találkoztál senkivel? Ugye nem költöttél el semmit magadra? – A hangja halkan csöpögött, de annál fenyegetőbben.

– Nem… csak kenyeret vettem meg tejet – motyogtam. Aztán gyorsan letettem a szatyrot, és próbáltam eltűnni a konyhában. De Pál már ott volt mögöttem.

Ez így ment évek óta. Húszévesen még azt hittem, hogy ez a szerelem: mindent odaadni annak, akit szeretek. Anyám mindig azt mondta: „A férfi dolga az irányítás.” Apám is ilyen volt. De Pál… ő mindent vitt. A fizetésemet is. „Majd én beosztom” – mondta mindig. Elhittem neki. Elhittem, hogy én vagyok az, aki túl gyenge ehhez.

Az első évben még csak nevetett rajta, ha új ruhát vettem magamnak. Aztán már nem nevetett. Egy nap egyszerűen elvette tőlem a bankkártyámat. „Felesleges neked” – mondta. „Majd én gondoskodom rólad.”

A barátnőim lassan eltűntek mellőlem. „Miért nem jössz el velünk moziba?” – kérdezte egyszer Ági. „Pál nem szereti…” – válaszoltam mindig. Egy idő után már nem is hívtak.

A munkahelyemen is egyre nehezebb lett minden. Folyton fáradt voltam, ideges, minden apróság kiborított. A főnököm egyszer félrehívott: „Zsuzsa, minden rendben otthon?” Csak bólintottam. Hogy mondhattam volna el? Ki hinné el nekem? Hiszen Pál sosem ütött meg… csak néha kiabált. Meg néha hozzám vágott valamit. De hát ez nem igazi bántalmazás… vagy mégis?

Egy este, amikor Pál már aludt, leültem az ablakhoz és néztem a sötét utcát. Arra gondoltam: vajon mások is így élnek? Vajon minden nőnek ilyen az élete? Vagy csak én vagyok ennyire gyenge?

Aztán jött az a nap, amikor elvesztettem az állásomat. A cég leépített, én voltam az egyik első. Hazamentem, remegő kézzel nyitottam ki az ajtót.

– Miért vagy itthon ilyen korán? – kérdezte Pál gyanakodva.

– Kirúgtak… – suttogtam.

Először csak nézett rám. Aztán felrobbant.

– Te semmirekellő! Még erre sem vagy képes! Most miből fogunk élni? – ordította.

Aznap este először ütött meg igazán. Nem hagyott nyomot – legalábbis ott, ahol látszana –, de belül valami végleg eltört bennem.

Másnap reggel felhívtam anyámat.

– Anya… hazamehetek pár napra? – kérdeztem sírva.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Csak… fáradt vagyok – hazudtam.

Hazamentem hozzájuk pár napra. Ott ültem a régi szobámban, néztem a falakat, és próbáltam visszaemlékezni arra a lányra, aki valaha voltam. Volt egy napló a fiókban – tizenhat évesen írtam bele álmokat: utazásról, szerelemről, szabadságról.

Anyám egyszer bejött hozzám.

– Zsuzsa… mi van veletek Pállal? – kérdezte halkan.

– Semmi… csak sok most minden – mondtam.

De láttam rajta, hogy nem hisz nekem.

Aznap este felhívott Pál.

– Mikor jössz haza? Nem hagyhatsz itt! – kiabálta.

Valami furcsa nyugalom szállt rám.

– Nem tudom… talán maradok még egy kicsit – mondtam halkan.

Letette. Tudtam, hogy dühös lesz. De most először nem féltem igazán.

A következő napokban elkezdtem állást keresni. Anyám segített önéletrajzot írni. Lassan visszatért belém az élet. Egyik este Ági írt rám Facebookon: „Hiányzol! Gyere el kávézni!”

Elmentem vele találkozni. Elmeséltem neki mindent.

– Zsuzsa… ez bántalmazás! – mondta döbbenten. – Segítek neked! Nem vagy egyedül!

Aznap este először éreztem reményt.

Pár hét múlva találtam egy új munkát egy könyvesboltban. Nem volt sok pénz, de legalább az enyém volt. Minden nap egy kicsit bátrabb lettem.

Pál persze hívogatott, fenyegetett is néha. De már nem mentem vissza hozzá. Anyám is kiállt mellettem végre: „Nem engedlek vissza hozzá!”

Nehéz volt újrakezdeni mindent harmincévesen, amikor azt hittem, már minden eldőlt az életemben. De most először érzem azt, hogy szabad vagyok. Hogy dönthetek magamról.

Néha még mindig félek – főleg ha idegen számról hívnak –, de már tudom: nem vagyok egyedül.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan hiszik el, hogy ez a szeretet ára? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: elég volt?