Amikor a család széthullik: Egy nagymama küzdelme az unokájáért Budapesten

– Anya, nem bírom tovább! – kiáltotta Péter, miközben a konyhaasztalra csapta a kulcsait. A porcelán csészék megremegtek, én pedig csak némán néztem, ahogy a fiam arca eltorzul a düh és a kétségbeesés keverékétől. Magdi, a menye, az előszobában állt, karba tett kézzel, szeme vörös volt a sírástól. A kisfiam, az én Antikám, ott kuporgott a szoba sarkában, egy plüssmackót szorongatva.

A lakásban fojtogató volt a csend, csak a villamos zaja szűrődött be az ablakon keresztül. Budapesti panelházban élünk, ahol minden veszekedés visszhangzik a falak között. Aznap este minden megváltozott. Péter és Magdi kimondták: válni akarnak. Én pedig ott álltam, mint egy árnyék, aki nem tudja, hogy melyik oldalra álljon.

Azóta minden napom harc. Reggelente Antit viszem iskolába, mert Magdi már korán elmegy dolgozni az irodába, Péter pedig éjszakai műszakban van a kórházban. A kisfiú csendes lett, nem kérdez semmit, csak néha rám néz azokkal a nagy barna szemeivel, mintha azt kérdezné: „Miért történt ez velünk?” Én sem tudom.

Egyik este, amikor Antit fürdettem, halkan megszólalt:
– Mama, apa már nem szeret minket?
A szívem összeszorult. Mit mondhat ilyenkor egy nagymama? Hogy magyarázzam el egy hétévesnek, hogy a felnőttek is hibáznak? Csak annyit mondtam:
– Dehogynem, kicsim. Apa nagyon szeret téged. Csak most mindenki szomorú egy kicsit.

De magamban tudtam: ez nem ilyen egyszerű. Péter és Magdi hónapok óta csak veszekedtek. Először a pénz miatt – mindig kevés volt –, aztán Magdi új munkahelye miatt, ahol késő estig bent kellett maradnia. Péter féltékeny lett, Magdi pedig egyre zárkózottabb. Én próbáltam békíteni őket – főztem nekik kedvenc ételeiket, hívtam őket közös sétára a Városligetbe –, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt.

Egy vasárnap délután Magdi anyja is átjött. Azonnal éreztem a feszültséget. Erzsi néni mindig úgy nézett rám, mintha minden baj forrása én lennék.
– Ha Péter jobban odafigyelt volna Magdira, most nem tartanánk itt – mondta halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.
– És ha Magdi nem dolgozna annyit, talán több ideje lenne a családjára – vágtam vissza akaratlanul is.
A két család között régi sérelmek húzódtak meg. A gyerekek előtt próbáltuk visszafogni magunkat, de minden szóval csak mélyítettük az árkokat.

Antit közben egyre többször hívták be az iskolapszichológushoz. Egy nap az osztályfőnöke felhívott:
– Katalin néni, beszélhetnénk? Antek mostanában nagyon visszahúzódó lett. Aggódunk érte.
A hangja kedves volt, de éreztem benne az ítélkezést is. Mintha én lennék felelős mindenért.

Egy este Péter részegen jött haza. Leült mellém a kanapéra és sírni kezdett.
– Anya… elrontottam mindent. Nem tudom visszacsinálni…
Átöleltem, mint gyerekkorában. De már nem tudtam megvédeni őt semmitől.

Magdi közben új barátokra talált az irodában. Egyik este későn ért haza, és amikor rákérdeztem:
– Magdi, minden rendben?
Csak annyit mondott:
– Kati néni, én már nem bírom tovább ezt az egészet.
A hangjában ott volt a véglegesség.

A válás kimondása után minden megváltozott. A lakásban két világ lett: Magdi szobája és Péter szobája. Antek ide-oda sodródott közöttük. Próbáltam mindkettőjüket támogatni – főztem vacsorát Péternek is, Magdinak is –, de egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bábú egy rossz színdarabban.

Egyik este Antek odabújt hozzám:
– Mama, ha nagy leszek, akkor újra együtt leszünk?
Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját és azt suttogtam:
– Mindig szeretni foglak.

A barátnőim azt mondják: „Kati, ne vedd magadra! Ez nem a te hibád.” De hogyan ne venném magamra? Én neveltem Pétert. Én tanítottam meg arra, hogy szeresse a családját. Most mégis itt vagyunk: egy széthullott család közepén.

Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat az anyákat-nagymamákat a játszótéren, akik együtt nevetnek az unokájukkal és menyeikkel. Miért nem sikerült nekünk? Hol rontottuk el?

Az ünnepek közelednek. Próbálom összetartani a családot – meghívom Magdit és Pétert is karácsonyra –, de érzem: valami végleg elveszett.

Mégis minden reggel felkelek és elkísérem Antit az iskolába. Mert hiszem: amíg szeretet van közöttünk, addig van remény.

Vajon lehet-e úgy segíteni egy széthulló családon, hogy közben önmagamat is megőrizzem? Vagy csak sodródunk tovább ebben a fájdalmas bizonytalanságban?