Amikor a család idegenné válik – Egy örökség ára Budapesten

– Te tényleg azt hiszed, hogy ez így igazságos? – csattant fel Zsuzsa hangja, ahogy a nappali ajtajában állt, karba tett kézzel. A hangja visszhangzott a csendes, tágas lakásban, amit két hónapja örököltünk anyánk halála után.

Én, Márton, csak álltam az ablaknál, néztem a szürke budapesti utcát, és próbáltam nem kiabálni vissza. De a düh, a csalódás és a fáradtság már régóta bennem fortyogott.

– Zsuzsa, te tudod, hogy anyu engem bízott meg mindennel az utolsó hónapokban. Te akkor is csak hétvégente jöttél, amikor ráértél. – A hangom remegett, de nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak. – Én ápoltam, én vittem orvoshoz, én intéztem mindent.

– És ezért szerinted jár neked a lakás? – vágott vissza. – Mert én dolgoztam! Egyedül nevelem a gyerekemet! Neked nincs családod, neked könnyű volt! – A hangja megtelt keserűséggel.

– Ez nem igazság kérdése volt. Anyu így döntött. Nem én írtam a végrendeletet! – próbáltam magyarázni, de tudtam, hogy hiába. Zsuzsa sosem fogja elfogadni.

A közös múltunk minden sérelme ott ült köztünk. Gyerekkorunkban is mindig versengtünk: ki kap több figyelmet, kié lesz a nagyobb szelet torta, kié az utolsó szó. Most viszont már nem játék volt – hanem egy élet munkája, egy lakás a XIII. kerületben, egy vidéki telek Veresegyházán.

A temetés után mindenki gyorsan szétszéledt. Apa már régóta csak árnyéka önmagának, mióta anyu beteg lett. Ő nem szólt bele semmibe – csak ült a fotelben és bámulta a tévét. Zsuzsa viszont minden nap hívott: „Mikor osztjuk el a dolgokat? Mi lesz a telekkel? Miért nem adod el inkább és felezzük meg?”

Egyik este aztán váratlanul becsöngetett. A kisfia, Bence ott toporgott mögötte.

– Márton, beszélnünk kell – mondta halkan.

Leültünk az étkezőasztalhoz. Zsuzsa elővett egy papírt.

– Nézd, kiszámoltam mindent. Ha eladod a lakást és a telket is, abból mindketten új életet kezdhetünk. Neked úgyis csak gond lesz ez az egész. Engedd el! – A hangja most könyörgő volt.

– Nem tudom elengedni – suttogtam. – Ez az otthonom. Itt nőttem fel. És anyu ezt nekem szánta…

– De miért? Miért mindig te? – tört ki belőle újra a harag. – Mindig te voltál a kedvence! Nekem soha semmi nem jutott könnyen!

– Zsuzsa… – kezdtem volna, de ő már sírt.

Bence zavartan nézett ránk. – Anya… ne veszekedjetek…

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam ezt gyerekként? Hányszor könyörögtem én is anyunak és apának, hogy ne kiabáljanak egymással?

A következő hetekben minden találkozásunk egyre feszültebb lett. Zsuzsa ügyvédhez ment, én is kénytelen voltam tanácsot kérni egy ismerőstől. A családunkban mindenki hallgatott: nagybátyám szerint „ez csak pénz”, nagynéném szerint „majd megoldjátok”. De senki nem akart belefolyni.

Egy nap Zsuzsa felhívott:

– Márton, ha nem egyezünk meg, bíróságra megyek! Nem hagyom magam!

– Tényleg ezt akarod? – kérdeztem fáradtan.

– Nem akarom… de nincs más választásom! – zokogta.

Aznap este apával ültem a konyhában. Ő csak kavargatta a teáját.

– Tudod fiam… amikor anyáddal ideköltöztünk ’78-ban, azt hittük, hogy ez lesz az otthonunk örökre. De most… nézd meg magatokat…

– Apa… mit csináljak?

– Nem tudom… De ne hagyd, hogy ez tönkretegyen titeket.

De már késő volt. Zsuzsa beadta a keresetet: megtámadta a végrendeletet „méltányossági okokra” hivatkozva. A bíróságon ülve úgy éreztem magam, mintha idegenek lennénk egymásnak. A testvérem szemében csak haragot láttam.

A tárgyalás után odalépett hozzám:

– Remélem boldog vagy! Most már tényleg nincs családod!

Hazamentem és órákig csak ültem a sötétben. A lakás falai mintha összenyomtak volna. Anyu fényképe ott állt a polcon – mosolygott rám abból az időből, amikor még minden rendben volt.

Hetek teltek el ítélet nélkül. Közben mindenki eltávolodott tőlem: Zsuzsa nem hívott többé, apa kórházba került egy sztrók miatt, nagybátyámék vidékre költöztek.

A bíróság végül nekem adott igazat: maradhattam a lakásban és a telek is az enyém lett. De nem éreztem győztesnek magam.

Egy este váratlanul kopogtak az ajtón. Kinyitottam: Zsuzsa állt ott Bencével.

– Csak annyit akartam mondani… hogy sajnálom – mondta halkan. – De nem tudok megbocsátani.

Bence rám nézett: – Márton bácsi… játszhatunk?

Elmosolyodtam keserűen.

– Persze…

Játszottunk egy órát autókkal a szőnyegen, mint régen Zsuzsával gyerekként. De tudtam: már semmi sem lesz olyan, mint volt.

Most itt ülök ebben az üres lakásban és azon gondolkodom: tényleg megérte? Tényleg ennyit ér egy lakás Budapesten? Vagy elvesztettem valamit, amit soha többé nem kaphatok vissza?

Ti mit tennétek? Meg lehet menteni egy családot az örökség árnyékából?