„Az én fiam nem fogja a te házadat javítgatni!” – Hogyan szakadt szét a házasságom anyósom miatt

– Zsolt, ezt nem engedem! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A porceláncsésze megkoccant, én pedig összerezzentem. Zsolt csak némán bámult maga elé, mintha a linóleum repedéseiben keresné a választ.

– Anya, ez nem a te dolgod – próbálta halkan, de határozottan mondani Zsolt. – Ez az én döntésem is.

– Az én fiam nem fogja a te házadat javítgatni! – vágott vissza Ilona néni. – Nekünk is van elég bajunk. A garázsban beázik a tető, az apádnak fáj a dereka, és ki fogja elvinni a gyógyszereket? Majd te? – fordult felém éles pillantással.

A szívem összeszorult. Gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy egyszer felújítom a nagyszüleim régi házát Szolnokon. Az udvaron még mindig ott állt a diófa, ahol apám hintázott gyerekként. Amikor Zsolttal összeházasodtunk, azt hittem, közös álmunk lesz belőle otthont teremteni. De Ilona néni minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen: Zsolt az ő fia, és neki tartozik elsőbbséggel.

Az első évben még reménykedtem. Zsolt hétvégente kijött velem a házhoz, együtt vakoltunk, festettünk. De minden alkalommal jött egy telefon: „Zsoltikám, elromlott a bojler”, „Zsoltikám, apád elesett”, „Zsoltikám, hozzál kenyeret”. És Zsolt ment. Én meg egyre többször maradtam egyedül a poros szobákban.

Egyik este, amikor már harmadszor mondta le a közös munkát anyja miatt, sírva fakadtam.

– Zsolt, meddig lesz ez így? Mikor lesz végre a mi életünk fontosabb? – kérdeztem remegő hangon.

– Ne haragudj, de anyámék már idősek… – motyogta. – Nem hagyhatom őket cserben.

– És engem cserben hagyhatsz? – kérdeztem vissza.

Nem válaszolt. Csak leült mellém az ágy szélére és halkan sóhajtott.

A következő hetekben egyre ritkábban jött ki velem a házhoz. Egyedül cipeltem a cementes zsákokat, egyedül szedtem le a régi tapétát. A szomszéd néni, Marika néni néha átjött segíteni vagy legalább beszélgetni.

– Drága lányom, ne hagyd magad! – mondta egyszer. – Az anyósok már csak ilyenek. De ha szereted Zsoltot, harcolj érte!

De meddig lehet harcolni valakiért, aki nem harcol érted?

Egy vasárnap délután Ilona néni váratlanul megjelent a háznál. Karba tett kézzel állt az udvaron.

– Mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte gúnyosan.

– Amit tudok – feleltem fáradtan. – Próbálom rendbe hozni ezt a házat.

– Felesleges – legyintett. – Zsoltnak nincs ideje ilyenekre. Nekünk szükségünk van rá otthon. Te meg… hát, nem is tudom…

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Aznap este Zsolt későn jött haza. Megint az anyjánál volt.

– Anyád azt mondta, felesleges próbálkoznom – mondtam neki csendesen.

– Ne foglalkozz vele…

– De te mindig vele foglalkozol! – tört ki belőlem. – Én már nem vagyok fontos?

Zsolt csak hallgatott. A csend mindent betöltött közöttünk.

A következő hónapokban egyre távolabb kerültünk egymástól. Már nem beszéltünk tervekről vagy álmokról. Csak a napi rutin maradt: munka, bevásárlás, néha egy-egy közös vacsora csendben.

Egy este Zsolt bejelentette:

– Anyámék szeretnék, ha odaköltöznénk hozzájuk. Így könnyebb lenne segíteni nekik…

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le.

– És mi lesz az álmunkkal? A házzal?

– Majd egyszer…

De tudtam: az az „egyszer” sosem jön el.

Végül elköltöztem a nagyszülők házába egyedül. Zsolt maradt az anyjánál. Hónapokig nem beszéltünk. Néha hallottam róla Marika nénitől: „Zsoltikám most is anyjánál van.”

Egyik este leültem a régi diófa alá és sírtam. Nem csak Zsoltot veszítettem el, hanem azt is, amiben hittem: hogy lehet közös életet építeni úgy, hogy mindenki boldog legyen.

Most itt ülök ebben az üres házban és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet egyszerre két családnak megfelelni? Vagy mindig választani kell? Ti mit tennétek a helyemben?