Anyám nem enged be az ajtón – Egy magyar család széthullása és újjászületése

– Ne gyere vissza, amíg nem gondolod át, mit tettél! – csattant anyám hangja, miközben becsapta előttem a lakásajtót. A kulcs zörgése még sokáig visszhangzott a fülemben, ahogy ott álltam a panelház harmadik emeletének folyosóján, egy szál kabátban, a tavaszi esőben. A szomszéd néni, Ilonka néni, csak egy pillantást vetett rám, aztán gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Tudtam, hogy másnap már az egész lépcsőház tudni fogja: „A Katalin lánya megint balhézott.”

A nevem Fruzsina. Huszonhárom éves vagyok, és most először érzem azt, hogy tényleg nincs hova mennem. Az egész úgy kezdődött, mint minden más veszekedésünk: egy félreértett mondat, egy rossz pillanatban odavetett szó. De most valami végleg eltört bennem – és benne is.

– Anyu, nem akarok úgy élni, mint te! – kiabáltam percekkel korábban a konyhában, ahol a rántott hús illata keveredett a feszültséggel. – Nem akarok egész életemben a Sparban dolgozni, aztán este hullafáradtan hazaesni egy üres lakásba!

– Hát akkor menj! Menj, és nézd meg, milyen az élet nélkülem! – sikította vissza anyám, könnyekkel a szemében. – De ne várd el, hogy majd mindig én szedem össze utánad a szemetet!

Aztán jött az ajtócsapódás. És most itt állok.

Először Dórihoz mentem, a legjobb barátnőmhöz. Ő már megszokta, hogy néha náluk alszom. Az anyukája mindig mosolyogva fogadott: „Jaj, Fruzsi, hát megint? Gyere csak be!” De most valahogy más volt minden. Dóri apja csak bólintott, aztán eltűnt a nappaliban. Éreztem, hogy terhes vagyok nekik.

– Meddig maradsz? – kérdezte Dóri halkan.

– Nem tudom – suttogtam vissza. – Anyám most tényleg komolyan gondolta.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: tényleg ilyen nehéz felnőttnek lenni? Miért érzem magam mindig hibásnak? Miért nem tudok megfelelni neki?

Másnap reggel Dóri anyukája palacsintát sütött. – Egyél, Fruzsi! – mondta kedvesen. De én csak egy falatot bírtam lenyelni.

– Felhívod anyukádat? – kérdezte Dóri.

– Nem – ráztam a fejem. – Most ő jön… Ha akarja.

De nem jött.

Három nap múlva már Dóri is feszengeni kezdett. – Fruzsi… tudod, apu szerint… szóval…

– Menjek el? – kérdeztem keserűen.

– Nem ezt mondtam! Csak… hát érted…

Értettem. Elmentem.

A következő hetekben albérletet kerestem. Egy kis szoba a József körúton, penészes falakkal és nyikorgó ággyal. A főbérlő, Sándor bácsi, hetvenéves volt és minden reggel megkérdezte: „Na, Fruzsikám, mikor jön az anyukád meglátogatni?” Mindig csak mosolyogtam.

Az első fizetésemet egy call centerben kaptam. Nyolc órán át hallgattam idegenek panaszait: „Nem működik a net!”, „Miért ilyen drága az áram?” Hazafelé a villamoson néha sírtam. Néha pedig csak üresen bámultam ki az ablakon.

Anyám nem keresett. Én sem hívtam őt.

Egyik este azonban megláttam őt a Sparban. Épp kenyeret vettem, amikor összetalálkoztunk a pékáru előtt. Megálltunk egymással szemben.

– Szia – mondtam halkan.

– Szia – felelte ő is.

Csend lett köztünk.

– Hogy vagy? – kérdeztem végül.

– Dolgozom – vonta meg a vállát. – Mint mindig.

– Én is…

– Látom rajtad… – sóhajtott. – Fáradt vagy.

Nem bírtam tovább. Kifutottam az üzletből és csak akkor vettem levegőt újra, amikor már messze jártam.

Aznap este felhívtam nagymamámat vidéken.

– Gyere le hozzám pár napra! – mondta azonnal. – Itt legalább pihensz kicsit.

Vonattal mentem le Szolnokra. A nagyi kertjében virágillat keveredett a friss kenyér illatával. Ott először éreztem újra biztonságban magam.

– Tudod, Fruzsi – mondta nagyi egyik este –, anyád is volt fiatal. Ő is veszekedett velem. De mindig visszataláltunk egymáshoz.

– De miért ilyen kemény velem? Miért nem tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok?

– Mert félti magát… és téged is. Ő csak azt akarja, hogy ne szenvedj úgy, ahogy ő szenvedett.

Hazafelé a vonaton azon gondolkodtam: vajon tényleg csak félteni akar? Vagy egyszerűen nem tudja kimutatni a szeretetét?

Visszamentem Budapestre. Egy hét múlva kaptam egy sms-t tőle: „Ha akarsz, gyere haza vasárnap ebédre.” Szívem hevesen vert.

Vasárnap reggel remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. Anyám ajtót nyitott, de nem ölelt meg.

– Ebéd kész van – mondta szárazon.

Az asztalon rántott hús volt és krumplipüré. Mint mindig vasárnaponként gyerekkoromban.

Evés közben egyikünk sem szólt egy szót sem. Csak amikor már majdnem végeztünk, anyám megszólalt:

– Fruzsi… én csak azt akarom, hogy boldog légy…

Könnyek szöktek a szemembe.

– Én is azt akarom…

Csend lett megint. De most már más volt ez a csend: benne volt minden kimondatlan bocsánatkérés és minden remény arra, hogy egyszer újra egymásra találunk.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: Vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Mi kell ahhoz, hogy végre meghalljuk egymást? Tudunk-e újra szeretni ott is, ahol minden darabokra tört?