„Zsófi már nem az én lányom?” – Egy anya vallomása a családi sebekről, amelyek sosem gyógyulnak be

– Zsófi, kérlek, legalább hallgass végig! – kiáltottam utána, miközben az ajtó hangosan becsapódott mögötte. A lakásban hirtelen olyan csend lett, hogy szinte hallottam a saját szívverésemet. A konyhaasztalon még ott gőzölgött a húsleves, amit egész délelőtt főztem, hátha ezzel visszahozhatom azt a régi, közös vasárnapi hangulatot. De Zsófi már nem volt kíváncsi rá. Nem volt kíváncsi rám sem.

Azóta is visszhangzik bennem az utolsó mondat, amit hozzám vágott: „Anya, te sosem értettél meg engem!” Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Hogy lehet, hogy a saját lányom így érez? Hol rontottam el? Minden nap ezen rágódom.

Zsófi mindig is érzékeny lány volt. Már kiskorában is könnyen megbántódott, de azt hittem, ez majd kinövi. Mindig próbáltam a legjobbat adni neki: különórákra járattam, támogattam az álmait, még akkor is, amikor apja szerint túl sokat engedtem meg neki. De amikor megismerte Mátét – vagyis most már a férjét –, minden megváltozott.

Az első találkozásunk Mátéval nem volt zökkenőmentes. Egy vasárnapi ebédre hívta el Zsófi hozzánk. Máté udvarias volt, de valahogy éreztem, hogy nem néz jó szemmel rám. Mintha versenytárs lennék számára a lányom szeretetéért. Az ebéd végén Zsófi félrehívott:

– Anya, kérlek, ne szólj bele mindenbe! – suttogta idegesen.

– Csak aggódom érted – válaszoltam halkan.

– Nem kell aggódnod. Felnőtt vagyok.

Aztán jöttek a hétköznapok. Zsófi egyre ritkábban jött haza. Ha hívtam, mindig sietett, vagy azt mondta, hogy dolga van. A születésnapomon csak egy rövid üzenetet küldött: „Boldog szülinapot, anya! Majd bepótoljuk.” De sosem pótoltuk be.

Aztán jött az esküvő. Minden anyának ez az egyik legboldogabb napja kellene legyen – nekem inkább gyásznap volt. Zsófi ragaszkodott hozzá, hogy csak szűk családi körben ünnepeljünk. Az oltár előtt állva láttam rajta: boldog. De amikor rám nézett, mintha idegen lennék számára.

Az esküvő után szinte teljesen eltűnt az életemből. Próbáltam keresni az okokat: talán túl szigorú voltam? Vagy épp ellenkezőleg – túl engedékeny? Mátéval sem sikerült közelebb kerülnöm. Egy alkalommal felhívtam őt:

– Szia Máté, Zsófit keresem, nem veszi fel a telefont.

– Dolgozik – válaszolta röviden. – Majd visszahív.

De nem hívott vissza.

A karácsony is magányosan telt. Régen ilyenkor együtt díszítettük a fát, most csak néztem a régi díszeket a dobozban. Egyik este felhívtam Zsófit:

– Kicsim, hiányzol…

– Anya, most nem alkalmas – mondta fáradtan. – Majd beszélünk.

Aztán letette.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Talán túl sokat vártam el tőle? Vagy túlzottan próbáltam irányítani az életét? A barátnőim szerint hagynom kellett volna szabadabban élni. De hát csak jót akartam neki! Nem tudom elfogadni, hogy most úgy érzem magam, mintha meghalt volna a lányom – pedig csak néhány utcával arrébb lakik.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám az öcsém, Gábor.

– Mi van veled, Éva? Olyan vagy mostanában, mint egy árnyék.

– Elvesztettem Zsófit – mondtam sírva.

– Nem vesztetted el. Csak felnőtt lett. Adj neki időt!

De mennyi idő kell ahhoz, hogy egy anya és lánya újra egymásra találjon?

Néhány hete kaptam egy képeslapot Zsófitól: „Anya, remélem jól vagy. Sajnálom, hogy mostanában keveset beszélünk. Szeretlek.” A képeslapot napokig nézegettem. Vajon ez azt jelenti, hogy még van remény?

Azóta is minden nap várom a hívását. Néha elképzelem, ahogy újra együtt ülünk a konyhában, nevetünk és beszélgetünk – mint régen. De lehet-e még valaha olyan a kapcsolatunk, mint volt? Vagy örökre elveszítettem őt?

Ti mit gondoltok? Lehet még esély arra, hogy egy anya és lánya újra egymásra találjon? Vagy vannak sebek, amelyek sosem gyógyulnak be igazán?