Könnyek Között: Egy Anyalánya Történet a Magányról és Újrakezdésről

– Anya, miért csinálják ezt velünk? – kérdezte Zsófi, miközben a kanapén ültünk egymás mellett, és a könnyeink hangtalanul peregtek az arcunkon. A telefonja még mindig ott rezgett az asztalon, mintha minden egyes rezgés újabb szúrás lett volna a szívébe. Az én mobilom már lemerült, de a képernyőjén ott maradt az utolsó üzenet: „Ne haragudj, de nem megy tovább. Sajnálom.” Ennyi. Húsz év házasság után egyetlen mondatban zárta le az életünket Gábor.

Zsófi barátja, Marci is csak egy Messenger-üzenetet küldött: „Sajnálom, de nem érzem már ugyanazt.” Két nap alatt mindketten elvesztettük azt, akit szerettünk. A nappali sarkában álló régi karácsonyfa díszei még ott lógtak, mintha gúnyolódnának rajtunk: nézzétek, milyen boldogok voltatok pár hete! Most pedig csak a csend maradt és a sírás.

– Nem tudom, kicsim – suttogtam végül. – Talán gyávák. Talán félnek szembenézni velünk. Vagy csak egyszerűen nem szeretnek már eléggé.

Zsófi arca eltorzult a fájdalomtól. – De hát én mindent megtettem érte! Minden hétvégén átmentem hozzájuk, segítettem a tanulásban, még a szülinapjára is meglepetést szerveztem! Miért nem voltam elég jó?

A kérdése mintha visszhangzott volna bennem is. Miért nem voltam elég jó feleség? Húsz évig főztem Gábornak, mostam rá, támogattam mindenben. Még akkor is kitartottam mellette, amikor elvesztette a munkáját. Most pedig egy SMS-sel véget vet mindennek?

Aznap este nem vacsoráztunk. Csak ültünk egymás mellett, néha egymás kezét fogva. A lakásban minden tárgy jelentőséget kapott: a közös családi fotók, amiket most legszívesebben letéptem volna a falról; a konyhában hagyott bögre, amiben Gábor reggelente kávét ivott; Zsófi szobájában Marci pulcsija, amit sosem fog visszakapni.

Másnap reggel Zsófi nem akart iskolába menni. – Anya, nem bírom elviselni, hogy mindenki kérdezgetni fog. Hogy hol van Marci. Hogy mi történt velünk.

– Tudom, kicsim – mondtam halkan. – Én sem akarok bemenni dolgozni. De muszáj lesz. Nem hagyhatjuk, hogy ezek az emberek tönkretegyenek minket.

Zsófi rám nézett, és először láttam benne valami haragot is. – De hát ők tettek tönkre! Miért kell nekünk erősnek lennünk? Miért nem sírhatunk csak úgy?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

A következő napok lassan teltek. Gábor egyszer sem hívott fel. Anyám persze rögtön megtudta valahonnan – vidéken mindenki mindent tud –, és felhívott:

– Na tessék, mondtam én neked, hogy Gábor sosem volt hozzád való! Már az elején is látszott rajta az a sunyi tekintet…

– Anya, most erre nincs szükségem – vágtam közbe fáradtan.

– Dehogynem! Legalább most végre összeszeded magad! És Zsófi? Az a fiú is egy semmirekellő volt!

Letettem a telefont. Nem bírtam hallgatni az ítélkezést.

Zsófi barátnői próbálták felvidítani őt, de ő csak bezárkózott a szobájába. Egy este hallottam, ahogy sírva beszél telefonon:

– Nem érti senki… Nem csak Marci hiányzik… Hanem az egész jövőm, amit vele képzeltem el…

Én is így éreztem. Nem csak Gábort veszítettem el, hanem azt az életet is, amit vele építettem fel fejben: közös nyugdíjas évek, utazások Balatonra, unokák… Most mindez semmivé lett.

Egyik este Zsófi kijött hozzám.

– Anya… félek attól, hogy sosem leszek már boldog.

– Én is félek – vallottam be őszintén. – De tudod mit? Legalább most együtt vagyunk ebben. És ha már mindenki elhagyott minket… mi legalább nem hagyjuk el egymást.

Aznap este először nevettünk egy kicsit. Megnéztünk egy régi magyar filmet – A tanú-t –, és együtt nevettünk Pelikán elvtárson. Aztán palacsintát sütöttünk éjfélkor.

A fájdalom persze nem múlt el egyik napról a másikra. Zsófi lassan visszament az iskolába; én is dolgozni kezdtem újra. Néha még mindig sírtunk esténként – de már nem voltunk annyira egyedül.

Egy hónap múlva Gábor felhívott. Zavartan hebegte:

– Sajnálom… Nem tudtam másképp…

– Már késő – mondtam neki csendesen. – Most már magunkat kell összeszedni.

Zsófi is találkozott Marcival az utcán egyszer. Csak biccentettek egymásnak.

Most már tudom: néha azok bántanak meg legjobban, akiktől sosem várnánk. De talán pont ezért kell megtanulni magunkban és egymásban hinni.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni mindent? Vagy örökre ott marad bennünk ez a törés? Ti mit gondoltok erről?