Anyám ellopta a műtétemre félretett pénzt – Meg lehet ezt bocsátani?

– Hol van a pénz, anya? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztal szélét szorongattam. A nap már lemenőben volt, a fény narancssárgára festette a falakat, de bennem csak sötétség volt.

Anyám nem nézett rám. A hűtő előtt állt, mintha éppen valami nagyon fontos dolgot keresne, de tudtam, hogy csak menekül. – Milyen pénzre gondolsz, Zsófi? – kérdezte végül, de a hangja túl gyors volt, túl vékony.

– A műtétemre félretett pénzre! – kiáltottam rá. – Azt mondtad, biztonságban van! Hova lett?

Csend lett. Csak a hűtő zúgása hallatszott. Anyám végül leült velem szemben, és a kezét tördelte. – Elutaztam… Szükségem volt egy kis pihenésre. A Balatonra mentem…

Nem hittem el, amit hallok. – A Balatonra? Az én pénzemből? Azért gyűjtöttük, hogy végre megműtsenek! Tudod jól, hogy mennyit szenvedek!

A torkom összeszorult. Az orvosok már hónapok óta mondogatták: ha nem lesz meg a műtét, egyre rosszabb lesz az állapotom. Az egész család spórolt, még nagymama is lemondott a gyógyszereiről, hogy segítsen.

Anyám szemében könnyek csillogtak. – Nem bírtam tovább… Annyira fáradt vagyok… Mindig csak te, mindig csak a problémák… Egy kicsit magamra akartam gondolni.

– És ezért elvetted az utolsó reményemet? – suttogtam.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, amit talán észre kellett volna vennem. Anyám mindig is önző volt? Vagy csak most tört meg végleg?

Másnap reggel csendben reggeliztünk. Apám már rég elhagyott minket, csak mi ketten maradtunk ebben a panelban Zuglóban. A szomszéd néni, Ilonka néni kopogott át egy kis házi lekvárral, de én csak bólintottam neki.

Aztán jött a telefonhívás a kórházból: ha nem fizetjük be időben az előleget, elveszítem az időpontot. Letettem a telefont és sírva fakadtam.

– Anya, mit fogunk most csinálni? – kérdeztem később.

– Majd megoldjuk… – mondta halkan. De nem nézett rám.

Aznap délután elmentem sétálni a Városligetbe. Leültem egy padra és néztem a tó vizét. Egy idős házaspár sétált el mellettem kézen fogva. Arra gondoltam, vajon nekik is vannak ilyen titkaik? Vajon ők is bántották már egymást ennyire?

Este anyám próbált beszélgetni velem.

– Zsófi, tudom, hogy megbántottalak… De hidd el, nekem is nehéz volt…

– Neked? Neked volt nehéz? – fakadtam ki. – Én vagyok beteg! Én vagyok az, akinek fáj minden nap! És te… te inkább elmész nyaralni!

Anyám sírni kezdett. Soha nem láttam még így sírni. De valahogy nem tudtam sajnálni.

A következő hetekben minden megváltozott. Kerültem őt, alig beszéltünk. Az iskolában is visszahúzódtam. A barátnőm, Réka próbált segíteni.

– Mi történt veled? – kérdezte egyszer a büfénél.

– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam.

De Réka nem hagyta annyiban. Egy délután átjött hozzánk és anyámmal találta magát szemben a konyhában.

– Zsófi nagyon rosszul van mostanában – mondta neki halkan.

Anyám csak bólintott. – Tudom… mindent elrontottam.

Réka rám nézett: – Próbálj meg beszélni vele! Nem lehet így élni.

De én nem akartam beszélni. Nem akartam megbocsátani.

Aztán egy este anyám bejött a szobámba egy borítékkal.

– Ezt nézd meg – mondta halkan.

Kinyitottam: benne volt minden megtakarítása. Nem volt sok, de láttam rajta az erőfeszítést.

– Elmentem takarítani az egyik szállodába esténként… Próbálom visszaszerezni a pénzt…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.

Az idő telt, és lassan elkezdtem újra beszélgetni vele. De valami örökre eltört bennem. Már nem tudtam ugyanúgy bízni benne.

A műtét végül hónapokkal később sikerült összegyűjteni a pénzt hozzá. Anyám ott ült mellettem a kórházi ágyon és fogta a kezemet.

– Sajnálom, Zsófi… – suttogta újra és újra.

Most már jobban vagyok fizikailag. De lelkileg még mindig keresem a választ: vajon tényleg meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak dolgok, amiket soha nem lehet helyrehozni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elvette az utolsó reményedet?