Mindig csak adtam – Egy asszony harca önmagáért a házasság árnyékában

– Hol voltál ilyen sokáig, Zsuzsa? – kérdezte András, amikor beléptem a lakásba. A hangja nem volt hangos, de a hideg, metsző tekintete mindennél jobban fájt. A kezem remegett, ahogy letettem a táskát az előszobában. Csak a boltban voltam, mondtam halkan, de már tudtam, hogy nem hisz nekem.

Az első években még azt hittem, ez a törődés jele. Hogy fontos vagyok neki, hogy aggódik értem. Hogy amikor minden hónapban átadom neki a fizetésemet, azzal biztonságot teremtek kettőnknek. Anyám is mindig azt mondta: „A férfi a családfő, Zsuzsikám. Bízz benne!” Én pedig bíztam.

De ahogy múltak az évek, a bizalom helyét átvette a félelem. András már nem csak a pénzemet kérte el, hanem minden döntést magának tartott fenn. Milyen ruhát vegyek fel, kivel beszélgethetek, mikor hívhatom fel a nővéremet. A barátnőim lassan eltűntek mellőlem – „Nincs rájuk szükséged, én vagyok neked elég” –, és én elhittem neki.

Egy nap, amikor a munkahelyemen túlóráztam, hogy végre egy kis pénzt félretehessek magamnak, András felhívott: – Miért nem vagy még otthon? Mit titkolsz előlem? – A hangja remegett az indulattól. Akkor először megijedtem tőle igazán.

Aztán jöttek a vádaskodások: „Biztosan van valakid! Azért akarsz külön kasszát!” Pedig csak egy kis szabadságra vágytam. Egy kávéra a kolléganőkkel, egy új könyvre, amit nem kellett volna engedélyeztetnem. De minden próbálkozásom kudarcba fulladt.

Egy este, amikor András már aludt, leültem a konyhaasztalhoz és néztem magam a sötét ablakban. Ki vagyok én? Hol van az a Zsuzsa, aki nevetett, aki álmodott? Hová tűnt az életemből az öröm? Csak adtam és adtam – pénzt, időt, szeretetet –, de soha nem kaptam vissza semmit.

A nővérem, Éva egyszer meglátogatott. Azonnal látta rajtam, hogy valami nincs rendben. – Zsuzsi, ez nem normális! Nem lehetsz rabja egy másik embernek! – mondta sírva. De én csak legyintettem: – Nem értenéd meg…

Pedig ő értette. Egy este titokban felhívott: – Ha baj van, csak szólj! Mindig itt vagyok neked.

A fordulópont egy hideg januári reggelen jött el. András dühösen csapta be maga mögött az ajtót: – Ha nem tudsz rendesen viselkedni, akkor majd megtanulod! – kiabálta. Akkor valami eltört bennem. Nem bírtam tovább.

Aznap munka után nem mentem haza. Éva lakásán kötöttem ki, sírva omlottam össze az ölében. – Nem akarok így élni! – zokogtam. – Félek tőle… Félek attól is, hogy nélküle semmi vagyok.

Éva átölelt: – Zsuzsi, te több vagy ennél! Nem attól vagy valaki, hogy mindent odaadsz másnak. Meg kell tanulnod magadért élni.

A következő hetekben Éva segített ügyvédet keresni. Elindítottuk a válást. András persze fenyegetett: – Tönkreteszlek! Senkid sem lesz! De már nem hittem neki.

A legnehezebb az volt, amikor anyám is ellenem fordult: – Hogy teheted ezt? Egy asszonynak tűrnie kell! De én már nem akartam tűrni.

Az első hónapok pokoliak voltak. Egyedül maradtam egy albérletben, alig volt pénzem. Minden reggel sírva ébredtem: Megérte ez az egész? De aztán lassan elkezdtem újra élni. Elmentem moziba egyedül, vettem magamnak egy színes sálat csak úgy, mert tetszett.

A munkahelyemen is észrevették a változást: – Zsuzsa, mintha kicseréltek volna! – mondta a főnököm mosolyogva.

Most itt ülök egy kávézó teraszán Budapesten és nézem az embereket. Már nem félek attól, hogy ki vagyok nélküle. Még mindig fáj néha a múltam, de már tudom: nem attól vagyok értékes, hogy mindent odaadok másnak.

Vajon hány nő él még ma is így Magyarországon? Hányan hiszik el, hogy csak akkor szerethetők, ha mindent feláldoznak? Ti mit gondoltok erről?