Amikor az anyósom lett a világom közepe: Egy magyar család csapdájában

– Eszter, hol van már az a leves? – hallottam Margit néni éles hangját a konyhából, miközben a kanapén ültem, és próbáltam egy pillanatra magamhoz térni a munka utáni fáradtságból. A kezem remegett, ahogy letettem a bögrét. Tudtam, hogy ha nem sietek, újabb megjegyzés következik majd arról, hogy „bezzeg az ő idejében” már rég kész lett volna minden.

Az életem három hónappal ezelőtt változott meg végérvényesen. Akkor költözött hozzánk Margit néni, Zoltán édesanyja, miután elesett otthon és eltörte a csípőjét. Az orvos azt mondta, hosszú lábadozás vár rá, és Zoltán – természetesen – rögtön felajánlotta, hogy jöjjön hozzánk. „Ez a minimum, Eszter, hiszen ő is felnevelt engem” – mondta nekem akkor este, miközben én csak némán bólintottam.

Az első napokban még próbáltam megérteni Margit nénit. Tudtam, hogy nehéz neki az új helyzet, hogy elvesztette az önállóságát. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem, mintha én is elveszíteném a sajátomat. Minden reggel az ő igényei szerint alakult: mikor kelünk, mit főzök reggelire, hogyan hajtogatom össze a törölközőket. Zoltán pedig mintha nem is látta volna mindezt. Este fáradtan hazaért a munkából, leült a tévé elé Margit nénivel beszélgetni, én pedig csendben mosogattam.

Egyik este, amikor már harmadszor szólt rám Margit néni, hogy „ne úgy vágjam a hagymát”, elszakadt nálam a cérna.
– Margit néni, kérem, hadd csináljam úgy, ahogy szoktam! – szóltam rá kissé hangosabban.
– Hát persze, te tudod jobban – felelte sértődötten. – Én csak segíteni akartam.
Zoltán ekkor lépett be a konyhába.
– Mi ez a hangoskodás? – kérdezte feszülten.
– Semmi – válaszoltam gyorsan, de Margit néni máris panaszkodni kezdett neki.

Aznap este Zoltán rám sem nézett. A hálószobában csend volt. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:
– Zoltán, szerinted meddig lesz ez így?
– Anyámnak most szüksége van ránk. Nem lehetünk önzők – felelte halkan.
– És én? Nekem nincs szükségem rád? – kérdeztem vissza remegő hangon.
Nem válaszolt.

A napok egybefolytak. A barátnőim egyre ritkábban hívtak el kávézni; mindig azt mondtam nekik, hogy most nem érek rá. A munkahelyemen is feszültebb lettem. Egyik reggel Judit kolléganőm félrehívott:
– Eszter, minden rendben otthon?
– Persze – hazudtam automatikusan.
De belül ordítani tudtam volna.

Egy vasárnap délután váratlanul beállított hozzánk Zoltán húga, Ági. Amint belépett az ajtón, Margit néni rögtön panaszkodni kezdett neki:
– Tudod, Ágikám, Eszter nem úgy főzi a levest, ahogy kellene…
Ági rám nézett együttérzően.
– Anyu, ne légy már ilyen szigorú! Eszter mindent megtesz érted.
Margit néni csak legyintett.

Aznap este Ági maradt vacsorára. Amikor Margit néni elaludt, leültünk hárman a nappaliban.
– Eszter, látom rajtad, hogy nagyon nehéz neked ez az egész – mondta Ági halkan.
– Néha úgy érzem, mintha már nem is lennék önmagam – suttogtam könnyes szemmel.
Zoltán csak nézett maga elé.
– Nem lehetne valahogy megosztani ezt a terhet? – kérdezte Ági bátyjától.
Zoltán vállat vont.
– Anyu engem is csak Eszterre bízna…

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg ez lenne az én sorsom? Hogy mindig mások igényei szerint éljek? Hogy feladjam magam azért, mert „ez így szokás”? Hogy mindenki más fontosabb legyen nálam?

Másnap reggel Margit néni már korán ébren volt.
– Eszterkém, ma jönnek a szomszédok látogatóba. Ugye sütsz valami finomat?
Bólintottam. De belül eldöntöttem: ma elmegyek sétálni egyedül. Legalább egy órára visszaszerzem magamat. Amikor Zoltán hazaért délután és nem talált otthon, felhívott:
– Hol vagy?
– Sétálok. Szükségem van egy kis levegőre – mondtam határozottan.
Csend lett a vonalban.

Este Margit néni sértődötten fogadott:
– Nem hagyhatsz itt csak úgy! Mi lesz velem?
Zoltán rám nézett:
– Eszternek is jár egy kis pihenés – mondta végül halkan.
Ez volt az első alkalom három hónap után, hogy kiállt értem.

Azóta próbálok minden nap legalább egy fél órát magamra szánni. Nem könnyű. Minden alkalommal bűntudatom van. De ha nem teszem meg, lassan teljesen eltűnik belőlem az Eszter, aki valaha voltam.

Vajon meddig lehet kibírni ezt anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat? Más magyar nők is érzik ezt a csendes harcot? Vagy csak én vagyok gyenge?