Elfogadtam őt a sajátomként – mégis összetörte a szívemet

– Hogy tehetted ezt velem, Dóra? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalra borultam. A kezem ökölbe szorult, a szívem pedig úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Dóra csak állt velem szemben, karba tett kézzel, és a tekintete kemény volt, idegen.

– Nem értesz meg engem, Zsuzsa. Soha nem is próbáltad – vágta oda, és a szavai úgy hasítottak belém, mint egy éles kés.

Pedig én mindent megtettem érte. Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor Tamás – a férjem – bemutatott neki, még csak egy félénk, hatéves kislány volt. Az anyja elhagyta őket, én pedig úgy éreztem, kötelességem szeretni őt is, nem csak Tamást. Az első évek nehezek voltak: Dóra gyakran sírt éjszaka, néha dührohamot kapott, és sokszor éreztem magam tehetetlennek. De soha nem adtam fel. Minden este mesét olvastam neki, együtt sütöttünk palacsintát vasárnaponként, és amikor először hívott „anyu”-nak, úgy éreztem, végre valóban család vagyunk.

Az évek múltak, Dóra kamasz lett. Egyre zárkózottabbá vált, de azt hittem, ez csak a kor velejárója. Tamás sokat dolgozott – buszsofőrként gyakran volt éjszakai műszakban –, így legtöbbször ketten maradtunk otthon. Próbáltam közeledni hozzá: beszélgetni az iskoláról, a barátairól, de mindig falakba ütköztem.

Aztán jött az a bizonyos nap. Egy szombat délután volt, amikor a rendőrség felhívott: Dórát bolti lopáson kapták. Amikor érte mentem az őrsre, a szégyen és a félelem egyszerre fojtogattak. Dóra nem nézett rám. Hazafelé csendben ült mellettem az autóban.

Otthon próbáltam beszélni vele:
– Miért csináltad ezt? Tudod, hogy rám mindig számíthatsz!
– Nem érted! Nekem sosem volt igazi családom! – tört ki belőle a zokogás.

A szavai mintha pofon vágtak volna. Hát mindaz a szeretet, törődés semmit sem jelentett? Aznap este Tamás is hazajött. Próbáltunk hármasban beszélgetni, de Dóra csak sírt és kiabált:
– Nem vagy az anyám! Soha nem is leszel!

Azóta minden megváltozott. Tamás engem hibáztatott:
– Túl szigorú vagy vele! Nem érzed, hogy eltaszítod magadtól?

Én pedig csak ültem az üres nappaliban esténként, néztem a családi fotókat a polcon – rajtuk mindannyian mosolygunk –, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem volt elég a szeretetem?

A következő hetekben Dóra egyre később járt haza. Egyik este nem jött meg egyáltalán. Hajnalban találtunk rá Tamással egy játszótéren: sírt és remegett. Kiderült, hogy egy idősebb fiúval keveredett rossz társaságba. A fiú kihasználta őt – pénzt csalt ki tőle, és rávette dolgokra, amiket Dóra később szégyellt elmondani.

Ekkor döntöttem el: nem adom fel. Segítséget kértem egy családsegítő központtól. Hetente jártunk terápiára – hármasban és külön-külön is. Lassan elkezdett oldódni a feszültség. Dóra néha már rám mosolygott reggelente.

De aztán egy este megtaláltam a telefonját az asztalon. Véletlenül felvillant rajta egy üzenet: „Anyám egy szörnyeteg. Bárcsak sose kellett volna vele élnem.” A levegő bennem rekedt. Elolvastam az egész beszélgetést: Dóra a barátnőjének panaszkodott rólam – minden apró hibámat felnagyítva.

Összetörtem. Úgy éreztem, hiába minden erőfeszítés: sosem fogad el igazán.

Másnap reggel csendben ültem vele szemben a konyhában.
– Tudom, hogy mit írtál rólam – mondtam halkan.
Dóra lesütötte a szemét.
– Sajnálom… csak dühös voltam…
– Ennyit jelentek neked? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Nem tudom… néha félek attól, hogy elveszítelek…

Akkor először láttam rajta őszinte fájdalmat.

Most itt ülök ebben az üres lakásban – Tamás pár hónapja elköltözött tőlünk –, és azon gondolkodom: lehet-e valódi családot építeni vérkötelék nélkül? Vagy mindig lesz egy fal közöttünk?

Ti mit gondoltok? Lehetünk-e egymásnak igazi család akkor is, ha nem köt össze minket a vér? Vagy örökre idegenek maradunk egymás számára?