Meghívás, amely mindent megváltoztatott: Amikor a család már nem menedék

„Ez most komoly, anya?” – csattantam fel, miközben a konyhában ültem, és hallgattam, ahogy anyám és apám arról beszélgetnek, mennyivel kéne hozzájárulnunk a háztartáshoz. Lenka mellettem ült, ujjai görcsösen összefonva az ölében, tekintete a padlóra szegezve. Mindig csendesebb volt nálam, de most éreztem, hogy benne is ugyanaz a düh fortyog, mint bennem.

„Péter, nem vagyunk jótékonysági intézmény,” vágta rá apa minden kertelés nélkül, és elém tolta a papírt a költségekkel. „Minden pénzbe kerül. Villany, víz, kaja…”

Három hónappal ezelőtt még boldogok voltunk Lenkával. Egy apró albérletben laktunk Zuglóban, esténként beültünk a sarki presszóba egy fröccsre, és terveztük a nyári sátorozást a Balatonnál. Aztán jött a felmondás – a tulaj eladta a lakást. Olyan volt, mintha fejbe vertek volna. Az én szabadúszó grafikusi fizetésemmel és Lenka óvónői bérével esélyünk sem volt új albérletet találni.

Anyám volt az első, aki megoldást ajánlott: „Gyertek hozzánk egy időre. Spóroltok, találtok valami jobbat.” Apa csak bólintott. Ideiglenesnek tűnt – csak pár hónap.

Az első hetek furcsák voltak, de kibírhatók. Anyám főzte a kedvenc rakott krumplimat, Lenkával beszélgetett az óvodai gyerekekről. Apa régi fényképeket mutogatott, sztorizott a katonaságról. De aztán jöttek az első beszólások: „Drága lett mostanában a vaj,” sóhajtott anyám reggelinél. „A villanyszámla is horror.”

Egy este hallottam őket veszekedni a szobájukban: „Felnőttek már. Hozzájárulhatnának.”

Most itt ülünk az asztalnál, kezemben a papírral: 80 ezer forint havonta lakhatásért, 20 ezer ételre, plusz rezsi és internet. Több, mint amit az előző albérletünkért fizettünk.

„Ez több, mint egy albérlet!” – suttogta Lenka.

„De itt mindenetek megvan,” vont vállat anyám.

Olyan voltam, mint egy betolakodó abban a házban, ahol felnőttem. Eszembe jutottak a gyerekkori emlékek – ahogy apa biciklizni tanított az udvaron, ahogy anyával mézeskalácsot sütöttünk karácsonykor. Most meg felnőtt férfiként könyörgök egy tetőért.

Lenkával egyre többet veszekedtünk. Ő menni akart azonnal, én bűntudatot éreztem – hiszen ők a szüleim! „Nem tehetjük ezt velük,” mondtam. „De ők ezt teszik velünk,” felelte Lenka.

A légkör egyre fojtogatóbb lett. Anyám figyelte, mennyi sajtot vágok le reggelire. Apa szóvá tette, ha túl sokáig zuhanyoztam. Minden nap nőtt rajtam a nyomás – szüleim részéről is, Lenkáétól is.

Egy este hallottam Lenka sírását a fürdőszobából. „Nem akarok itt lenni,” suttogta könnyek között. „Vendég vagyok itt, aki csak útban van.”

Éjszakánként titokban böngésztem az albérlet-hirdetéseket. Mindenhol drága vagy lepusztult lakások. Dühös voltam mindenkire – a tulajra, aki kirakott minket; a szüleimre; magamra.

Egy reggel anyám egy csekket lobogtatva várt rám: „Megjött a gázszámla,” mondta köszönés helyett. „Ez így nem mehet tovább.”

Aznap eldöntöttük Lenkával: elköltözünk. Találtunk egy apró szobát egy idős hölgy, Novotné Marika néninél Kőbányán. Szűkös volt, de békésebb, mint otthon.

A szüleim egy hónapig nem szóltak hozzám. Apa csak egy rövid SMS-t írt: „Remélem tudod mit csinálsz.” Anyám Lenkának küldött egy e-mailt: „Sajnálom.”

Ma már van saját lakásunk – kicsi ugyan, de csak a miénk. A szüleimmel ritkábban találkozom, és óvatosabban választjuk meg a témákat.

Néha elgondolkodom: Hol rontottuk el? Tényleg menedék-e mindig a család? Vagy néha jobb egyedül lenni, mint azok között, akikhez tartozni kéne?

Ti mit tennétek? Igazat adnátok a szülőknek vagy ti is inkább eljönnétek? Várom a gondolataitokat…