Anyám könnyei között: Hogyan választottam a saját utamat
– Miért nem tudod egyszerűen elfogadni, hogy neked is orvosnak kell lenned? – Anyám hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál állt, kezében a régi porcelán csészével. A tea már kihűlt, de ő még mindig görcsösen szorította, mintha attól félne, ha elengedi, minden darabokra hullik körülöttünk.
– Mert nem akarom! – kiáltottam vissza, és éreztem, ahogy a hangom elcsuklik. – Nem akarok orvos lenni, anya. Nem akarok úgy élni, mint te. Nem akarok minden nap mások életéért felelni, miközben a sajátomat elfelejtem.
A csend szinte fojtogató volt. Hallottam a szomszéd lakásból átszűrődő tévét, a lift zúgását, de mindez csak háttérzaj volt ahhoz képest, ami köztünk történt. Anyám szeme megtelt könnyel. Tudtam, hogy most nem csak engem lát maga előtt, hanem a saját fiatalságát is – azt az életet, amit sosem élhetett meg igazán.
Gyerekkoromban mindig azt mondta: „Krisztina, te leszel az első az osztályban. Te leszel az, aki majd megmutatja a világnak, hogy mire képes egy magyar lány.” És én próbáltam megfelelni. Minden dolgozatot ötösre írtam, minden versenyen indultam. De sosem volt elég. Mindig volt egy újabb cél, egy újabb mérce.
A gimnázium utolsó évében kezdtem el titokban verseket írni. Az irodalomtanárom, Márta néni egyszer félrehívott: „Krisztina, tehetséges vagy. Gondoltál már arra, hogy magyar szakra menj?” Akkor először éreztem azt, hogy valaki tényleg lát engem – nem csak azt a képet, amit anyám festett rólam.
Otthon azonban minden maradt a régiben. Anyám esténként leült mellém a konyhában, és orvosi egyetemi felvételi teszteket tolt elém. „Ez az egyetlen út a biztos jövőhöz” – mondta mindig. Apám csendben ült a sarokban, néha rám nézett, de sosem szólt bele. Talán félt anyámtól, vagy csak nem akart részt venni ebben a harcban.
A döntő pillanat egy esős áprilisi délutánon jött el. Akkor már hónapok óta gyűjtöttem a bátorságot. Anyám épp vacsorát főzött – paprikás krumplit –, amikor beléptem a konyhába.
– Anya… – kezdtem halkan. – Nem adtam be a jelentkezésemet az orvosira.
A fakanál kiesett a kezéből. Egy pillanatig csak nézett rám, mintha nem értené, amit mondok.
– Mit csináltál? – kérdezte végül rekedten.
– Magyar szakra jelentkeztem az ELTE-re. És kreatív írásra is.
A következő percekben minden kimondatlan feszültség kitört belőle. Kiabált velem: „Hálátlan vagy! Mindent érted tettem! Tudod te, milyen nehéz volt nekem mindent feladni?!”
Én pedig csak álltam ott némán, és néztem az arcát – azt az arcot, amit annyiszor láttam aggódón fölém hajolni gyerekkoromban. Most harag és csalódás torzította el.
Aznap este apám bejött a szobámba. Leült az ágyam szélére.
– Tudod… anyádnak nehéz elfogadni ezt. Ő mindig azt akarta, hogy neked könnyebb legyen. De ha ez az álmod… akkor menj utána.
A következő hónapok pokoliak voltak. Anyám alig szólt hozzám. Ha mégis beszéltünk, csak röviden válaszolt vagy szemrehányást tett. Az érettségi után elköltöztem egy albérletbe Zuglóban két másik lánnyal. A lakás kicsi volt és hideg télen, de először éreztem magam szabadnak.
Az egyetemen végre önmagam lehettem. Beléptem egy irodalmi körbe, verseket publikáltam egy online folyóiratban. Minden siker után eszembe jutott anyám arca – vajon büszke lenne rám? Vagy csak még jobban eltávolodunk egymástól?
Karácsonykor hazamentem. A lakásban ugyanaz az illat fogadott: friss bejgli és forralt bor. Anyám az ablaknál állt, nézte a hóesést.
– Sajnálom – mondta halkan –, hogy nem tudtalak jobban támogatni.
Odamentem hozzá és átöleltem. Éreztem, ahogy remeg a válla.
– Én is sajnálom… hogy fájdalmat okoztam neked.
Azóta eltelt öt év. Most már fiatal tanárként dolgozom egy budapesti gimnáziumban. Néha még mindig érzem anyám csalódottságát – főleg amikor találkozunk és szóba kerülnek a régi álmok. De már tudom: nem élhetek más életét.
Vajon megérte mindent feláldozni a szabadságomért? Vagy örökre ott marad bennem anyám könnyeinek súlya? Ti mit tennétek az én helyemben?