Két otthon között: Amikor a dolgaim másoké lesznek

– Hol van a turmixgép? – kérdezte Gábor, miközben a konyhapultot túrta fel. A reggeli kávéillatban ott vibrált az idegességem is.

– Anyukám elvitte múlt héten – válaszoltam halkan, próbálva nem sírni. – Azt mondta, náluk elromlott, és csak pár napig kellene.

Gábor sóhajtott, de nem szólt semmit. Tudtam, mit gondol: megint. Megint valami eltűnt. Megint Ivett nem tud nemet mondani.

A nevem Ivett. Harmincöt éves vagyok, Budapesten élek Gáborral és a négyéves kislányunkkal, Lénával. A lakásunk nem nagy, de minden tárgyunkhoz emlékek kötnek. Mégis, az utóbbi hónapokban úgy érzem, mintha két otthon között lebegnék: az enyém és a családomé között. És mintha minden alkalommal, amikor valaki elvisz tőlünk valamit – egy gyerekruhát, egy edényt, egy könyvet –, egy darabot is elvinne belőlem.

A legutóbbi vasárnap délutánon, amikor anyukám és a húgom, Zsófi átjöttek, már előre összeszorult a gyomrom. Zsófi lehuppant a kanapéra, végigpörgette a szemével a nappalit.

– Jaj, Ivett, ez a kis asztal pont jó lenne nálunk! Tudod, most költöztünk új albérletbe, és semmink sincs – mondta nevetve.

Anyám már bólogatott is: – Persze, Ivették úgyis mindig segítenek! Nem igaz?

Ott ültem köztük, és azt éreztem, hogy megint sarokba szorítanak. Lénára néztem, aki épp a plüssmacijával játszott. Vajon ő is azt tanulja majd tőlem, hogy mindig mindent oda kell adni?

– Persze – mondtam végül. – Elviheted.

De belül üvöltöttem.

Aznap este Gábor rám nézett vacsora közben:

– Meddig fog ez még menni? Nem látod, hogy kihasználnak?

– Ők a családom – suttogtam. – Nem akarok veszekedést.

– De mi lesz velünk? Miért fontosabb az ő kényelmük a miénknél?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és éreztem magamban a szégyent és a bűntudatot. Hiszen jó ember akarok lenni. Jó lány. Jó nővér. Jó anya. De közben egyre inkább elveszítem önmagam.

A következő héten Zsófi hívott fel:

– Ivett, tudod, hogy Lénának kinőtt ruhái vannak? Az én Annám pont most nőtt bele abba a méretbe! Áthozod nekünk?

– Zsófi… – kezdtem bizonytalanul. – Szeretném megtartani néhányat emlékbe.

– Ugyan már! Ne legyél már ilyen önző! Neked úgyis csak porosodna a szekrényben!

A hangja éles volt, mint egy penge. Letettem a telefont, és sírtam. Gábor átölelt.

– Ki kell állnod magadért – mondta halkan.

De hogyan? Hogyan mondjam el anyámnak és Zsófinak, hogy fáj? Hogy minden alkalommal egyre kisebbnek érzem magam? Hogy nem akarok többé csak adni-adni-adni?

Egyik este leültem Lénával rajzolni. Ő egy nagy piros szívet rajzolt nekem.

– Ez neked van, anya! Mert te mindig mindenkinek segítesz.

A könnyeim potyogtak. Vajon tényleg ezt akarom neki megtanítani? Hogy az ő dolgai is másoké lehetnek majd?

Elhatároztam: beszélek anyuval és Zsófival. Féltem tőle, de tudtam, muszáj.

Szombaton átjöttek. Már az ajtóban éreztem a feszültséget.

– Anyu, Zsófi… szeretnék valamit mondani – kezdtem remegő hangon. – Szeretlek titeket, de mostantól szeretném megtartani a dolgainkat magunknak. Szükségünk van rájuk. És… nekem is szükségem van arra, hogy néha nemet mondhassak.

Anyám arca elkomorult.

– Hát ilyen önző lettél? Mi történt veled?

Zsófi csak vállat vont:

– Mindig is túl érzékeny voltál.

A szívem összeszorult. De most először nem hátráltam meg.

– Lehet… De mostantól így lesz.

Napokig nem hívtak fel. A csend fájt – de valahol felszabadító is volt. Gábor megölelt:

– Büszke vagyok rád.

Azóta lassan javulnak a dolgok. Anyám néha még megsértődik, Zsófi is távolságtartóbb lett. De Lénával együtt tanuljuk: lehet szeretni úgy is, hogy közben önmagunkat sem adjuk fel.

Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak most tanulom meg végre: szeretni magamat is annyira kellene, mint másokat? Ti mit gondoltok erről?