Egy számla, két élet – Egy budapesti feleség vallomása

– Ez meg mi a franc? – suttogtam magam elé, miközben a férjem zakójának belső zsebéből kihúztam a háromszor hajtogatott, vastag papírt. A mosógép zúgott a háttérben, a fürdőszoba párás volt, de én csak álltam ott, kezemben azzal a bizonyos számlával. A tetején egy elegáns logó: Duna-parti butikhotel, azok közül, amiket mindig együtt nézegettünk, de sosem engedhettünk meg magunknak. Alatta: „Love Story” csomag – apartman, késői kijelentkezés, vacsora két főre, prosecco a szobába, reggeli kétszer. Dátum: múlt hétvége.

A szívem hevesen vert. Múlt hétvégén Laci azt mondta, hogy céges tréningen van Siófokon. Még képet is küldött a hotelből, ahol állítólag megszálltak. Most itt állok, kezemben egy számlával, amit nem lehet kimagyarázni. Az ujjaim remegtek, ahogy újra és újra átfutottam a sorokat. Vajon ki volt vele? Ki az a másik nő?

– Anya, kész a vacsi? – kiáltott be Bence a nappaliból.
– Mindjárt, kicsim! – próbáltam nyugodt hangot megütni, de a torkomban gombóc nőtt.

Aznap este Laci későn jött haza. A gyerekek már aludtak, én pedig ott ültem a konyhában, előtte a számla az asztalon. Amikor meglátta, megállt az ajtóban.

– Ez mi? – kérdeztem halkan.
– Mi? – nézett rám értetlenül.
– Ne játszd meg magad! – emeltem fel a hangom. – A zakódban találtam. Múlt hétvége. Love Story csomag. Kivel voltál?

Laci arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, összeesik.
– Zsófi… ez nem az, aminek látszik…
– Akkor minek látszik? – csattantam fel. – Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy valaki mással töltötted azt a hétvégét!

Csend lett. Csak a hűtő zúgott. Laci leült velem szemben.
– Nem akartam… Nem így akartam… – kezdte.
– Mit nem akartál? Hogy megtudjam? Hogy hazudj nekem és a gyerekeidnek?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Laci csak ült ott, lehajtott fejjel.
– Ki az? – kérdeztem végül.
– Egy kolléganő… Réka. Régóta… beszélgetünk. Azt hittem… azt hittem, hiányzik valami az életemből.

Felnevettem – keserűen, fájdalmasan.
– És most megtaláltad? Boldog vagy?
– Nem tudom… Zsófi, sajnálom…

Aznap éjjel nem aludtam. Hallgattam Laci lélegzetét a másik szobából – mert oda költözött át –, és csak forgolódtam. Az agyam zakatolt: mikor kezdődött? Miért nem vettem észre? Mit rontottam el?

Másnap reggel minden ment tovább: reggeli készítés, iskolába rohanás, munkahelyi e-mailek. De belül minden összetört bennem. Anyámnak nem mertem elmondani – ő mindig azt mondta: „A férfiak ilyenek, csak ne tudj róla.” De én tudtam róla. És ez mindent megváltoztatott.

A következő hetekben Laci próbált közeledni. Virágot hozott, segített a házimunkában, elvitte Bencét fociedzésre. De én már nem tudtam ugyanúgy ránézni.

Egy este leült mellém a kanapéra.
– Zsófi… Adj még egy esélyt! A gyerekek miatt is… Megpróbálhatjuk újra?

Néztem őt – azt az embert, akivel tizenöt éve együtt vagyok. Akivel együtt vettük fel a lakáshitelt Újpesten, aki mellettem volt, amikor elvesztettem apámat. De most idegennek tűnt.

– Nem tudom… – suttogtam. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e még bízni benned.

A barátnőim mind mást mondtak: „Rúgd ki!” „Gondolj a gyerekekre!” „Mindenki hibázik.” De én csak egy dolgot akartam: visszakapni azt az életet, amit elveszítettem abban a pillanatban, amikor megtaláltam azt a számlát.

Egyik este Bence odabújt hozzám.
– Anya… ti ugye nem fogtok elválni?

A szívem összeszorult.
– Nem tudom, kicsim… De bármi is lesz, nagyon szeretlek téged.

Most itt ülök, hónapokkal később, és még mindig nem tudom biztosan, mit tegyek. Laci próbálkozik, én próbálok megbocsátani – de minden reggel ott motoszkál bennem: vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb lenne mindent elölről kezdeni?