Romok és álmok között: Egy nyár a régi présházban

– Miért nem tudsz egyszer az életben őszinte lenni hozzám, Lilla? – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalra csapta a számlákat. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanással ki akarna törni a mellkasomból. Nem tudtam ránézni, csak a repedezett linóleumot bámultam, mintha ott találnám meg a választ minden kérdésre.

– Nem értesz meg engem – suttogtam, de ő már a következő csekket nézte, mintha az életem csak egy újabb tétel lenne a hosszú listán.

Aznap este döntöttem el, hogy elmegyek. Nem bírtam tovább a fojtogató légkört, a pénztelenség miatti veszekedéseket, a soha ki nem mondott sérelmeket. A barátnőm, Zsófi mesélt egyszer egy régi présházról a nagybátyja birtokán, valahol a Balaton-felvidéken. Azt mondta, senki sem jár oda már évek óta. Felhívtam őt.

– Zsófi, segítened kell. El akarok tűnni egy időre – mondtam remegő hangon.

– Gyere ide, Lilla. A kulcsot elrejtem a kő alatt a lépcsőnél. Csak vigyázz magadra – válaszolta halkan.

Másnap hajnalban összepakoltam néhány ruhát, egy régi naplót és apám fényképét. Anyámnak csak annyit írtam egy cetlire: „Wellness-táborba mentem, ne aggódj.” Tudtam, hogy örül majd a gondolatnak, hogy végre valami „normális” dolgot csinálok.

A présházhoz vezető út poros volt és elhagyatott. A ház maga is inkább rom volt már: az ablakok pókhálósak, a tetőn lyukak tátongtak. Mégis, amikor beléptem, valami furcsa nyugalom fogott el. Itt senki sem kérdezi majd, miért vagyok ilyen vagy olyan. Itt végre csak én vagyok.

Az első napokban minden új volt és ijesztő. Az ágy nyikorgott alattam, esténként egerek motoszkáltak a falban. A bolt messze volt, így hamar megtanultam beosztani az ételt. Egyik este vihar tört ki; a tető beázott, és órákig csak ültem egy vödör mellett, hallgatva az eső monoton kopogását.

A magány azonban lassan baráttá vált. Reggelente kiültem a szőlősorok közé, és figyeltem a napfelkeltét. Naplót írtam – először csak néhány sort, aztán oldalakat töltöttem meg gondolatokkal arról, ki is vagyok valójában. Néha felhívtam Zsófit, de sosem beszéltem arról, mi bánt igazán.

Egyik délután váratlanul megjelent Gergő, Zsófi unokatestvére.

– Te vagy az új lakó? – kérdezte mosolyogva.

– Csak egy kis nyugalomra vágyom – feleltem óvatosan.

– Itt abból van bőven – nevetett fel halkan. – De ha kell valami, szólj.

Gergő néha hozott nekem friss kenyeret vagy gyümölcsöt. Egy este leült mellém a tornácra.

– Tudod, Lilla, én is menekültem már innen-onnan – mondta csendesen. – De előbb-utóbb utolérnek a dolgok.

Nem válaszoltam. Csak bámultam a távoli dombokat, ahol lassan lebukott a nap.

A napok teltek. Anyám néha üzent: „Remélem jól vagy.” Soha nem kérdezte meg igazán, hogy boldog vagyok-e. Talán félt volna a választól.

Egyik este azonban minden megváltozott. A telefon kijelzőjén anyám neve villogott újra és újra. Felvettem.

– Lilla! Hol vagy? Az iskola hívott! Nem jelentkeztél be sehova! – zokogta.

A hangja kétségbeesett volt és dühös egyszerre. Hirtelen minden hazugságom súlya rám nehezedett.

– Sajnálom… csak… nem bírtam tovább otthon – suttogtam.

– Miért nem mondtad el? Miért kellett eltűnnöd? – kérdezte remegve.

– Mert mindig csak azt akarod hallani, amit te jónak gondolsz! Nem érdekel téged, hogy én mit érzek! – tört ki belőlem minden fájdalom.

Csend lett. Csak a vonal másik végén hallottam anyám szaggatott lélegzetét.

– Gyere haza… kérlek… – mondta végül halkan.

Letettem a telefont. Aznap éjjel nem aludtam. Gondolkodtam apámról is – róla sosem beszélünk otthon. Arról sem, hogy miért ment el tőlünk évekkel ezelőtt. Talán ő is menekült valami elől.

Másnap Gergő átjött.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Hazudtam mindenkinek… még magamnak is – feleltem könnyes szemmel.

– Néha muszáj szembenézni az igazsággal – mondta halkan. – Akkor is, ha fáj.

A nyár végére már tudtam: nem maradhatok örökké ebben a présházban. De azt is tudtam, hogy nem akarok visszamenni ugyanabba az életbe. Meg kell tanulnom kimondani azt is, ami fáj; meg kell tanulnom önmagam lenni akkor is, ha ez másoknak nem tetszik.

Amikor végül hazamentem, anyám csendben ölelt át. Nem beszéltünk sokat; de valami mégis megváltozott közöttünk. Talán most először látta bennem azt az embert, aki lenni akarok.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: Vajon tényleg szabadabb lettem ettől a nyártól? Vagy csak megtanultam jobban viselni a láncaimat? Ti mit gondoltok: lehet igazán szabadnak lenni ebben az országban, ebben a családban?