Kételyek és megbocsátás között: Egy nyár a sógornőmnél Szegeden

– Miért nem tudsz egyszerűen csak örülni annak, hogy itt vagyunk? – csattant fel Gábor, miközben a bőröndöt cipelte fel a lépcsőn. A hangja visszhangzott a szűk szegedi lépcsőházban, mintha az egész ház hallaná a feszültséget köztünk.

Én csak némán néztem rá, a gyomromban görcs. Nem akartam újra vitatkozni, főleg nem most, amikor már így is elég ideges voltam az előttünk álló két hét miatt. A férjem anyja, Ilona néni, sosem fogadott igazán be. Mindig éreztem, hogy valami feszültség van köztünk, mintha sosem lennék elég jó a fiának.

A lakásban már ott várt minket a sógornőm, Zsuzsa is, aki mindig mindent jobban tudott. – Na végre, hogy megjöttetek! – kiáltotta túl lelkesen, de a mosolya mögött valami hideg villant. – Remélem, nem hoztatok túl sok cuccot, mert itt aztán nincs hely felesleges dolgoknak.

Gábor elnevette magát, én viszont csak egy erőtlen mosolyt erőltettem magamra. Ilona néni odalépett hozzám, és megölelt – legalábbis úgy tett, mintha –, de a karja kemény volt, mint egy faág. – Jól nézel ki, Anna – mondta –, bár egy kicsit sápadtnak tűnsz. Nem vagy terhes véletlenül?

A kérdés úgy csapott arcon, mint egy pofon. Gábor zavartan köhintett, én pedig csak annyit mondtam: – Nem, csak fáradt vagyok.

Az első este vacsoránál mindenki próbált kedves lenni, de a levegőben ott vibrált valami kimondatlan. Zsuzsa a gyerekei sikereiről mesélt, Ilona néni pedig minden második mondatban megjegyezte, mennyire örülne már unokának tőlünk is. Gábor próbált viccelődni, de én egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a családban.

Az éjszaka közepén felriadtam. A konyhából halk beszélgetés szűrődött be. Óvatosan kimentem: Ilona néni és Zsuzsa ültek az asztalnál.

– …nem értem, mit eszik rajta Gábor – suttogta Zsuzsa. – Olyan hideg nő.
– Talán csak idő kell neki – válaszolta Ilona néni halkan. – De néha azt érzem, sosem lesz igazán a család része.

Visszasomfordáltam az ágyba, de onnantól nem tudtam aludni. Másnap reggel Gábor észrevette a karikákat a szemem alatt.
– Rosszat álmodtál? – kérdezte aggódva.
– Csak nem tudtam aludni – hazudtam.

A napok teltek, és minden apró gesztusban ott volt az ítélkezés: hogyan főzöm a lecsót („miért nem teszel bele több paprikát?”), hogyan öltözöm („ez a ruha nem túl kihívó?”), miért nem vagyok beszédesebb („ilyen csendes menyem még nem volt”).

Egy délután Zsuzsa rám csapta a fürdőszoba ajtót.
– Anna! Nem lehetne, hogy legalább egyszer segítesz rendesen? Mindig csak ülsz és olvasol!
– Próbálok nem útban lenni – válaszoltam halkan.
– Hát pont ez az! Soha nem vagy jelen! Mintha nem is akarnál itt lenni!

Könnyek szöktek a szemembe. Kimentem az udvarra, ahol Ilona néni épp paradicsomot szedett.
– Miért vagy mindig ilyen távolságtartó? – kérdezte hirtelen.
– Nem tudom… talán mert érzem, hogy sosem fogadtak el igazán.
– Én próbálkoztam! – fakadt ki Ilona néni. – De te mindig falakat húzol magad köré!

Ott álltunk egymással szemben, két generáció női, akik mindketten sérültek valahol útközben. Hirtelen minden kirobbant belőlem:
– Tudja maga milyen érzés úgy élni valahol, hogy mindig azt érzi: nem elég jó? Hogy bármit tesz, mindig lesz valami kifogás?
Ilona néni arca megrándult.
– Én csak azt akarom, hogy boldogok legyetek… hogy Gábor boldog legyen.
– És én? Nekem nem jár boldogság?

Csend lett. A madarak csiripeltek az udvaron, mintha ők is figyelnének.

Aznap este Gábor odajött hozzám.
– Mi történt? Látom rajtad, hogy valami nincs rendben.
Elmeséltem neki mindent: a hallott beszélgetést, az érzéseimet, mindent.
Gábor sokáig hallgatott.
– Sajnálom… Nem vettem észre, mennyire nehéz neked itt. De kérlek… próbálj megnyílni nekik. Anyámék sem tökéletesek.

A következő napokban próbáltam másképp hozzáállni. Segítettem főzni, beszélgettem Zsuzsával a gyerekekről. Egy este Ilona néni leült mellém.
– Tudod… én sem voltam soha tökéletes anyós. Az én anyósom is mindig kritizált engem. Talán ezért lettem ilyen veled is.

Megfogtam a kezét.
– Talán mindannyian csak félünk attól, hogy elveszítjük egymást.

A nyár végére valami megváltozott bennem. Már nem akartam elmenekülni ebből a családból. Megtanultam: megbocsátani nehéz – de még nehezebb igazán megérteni a másikat.

Vajon hányan élünk úgy nap mint nap, hogy falakat húzunk magunk köré? És vajon képesek vagyunk-e ledönteni ezeket a falakat – vagy örökre mögéjük bújunk?