Nem vagyok sem bébiszitter, sem cseléd: az a nap, amikor elmondtam a lányomnak, hogy nekem is van saját életem
— Anya, ma délután tudnál vigyázni Marciára? — kiáltotta be Anna a fürdőszobából, miközben a haját fésülte. — Zsoltival moziba mennénk, és nem akarom magunkkal vinni a gyereket.
Ott álltam a konyhában, kezemben a kicsi rózsaszín zoknival, amit reggel hagytak itt. A szívem összeszorult. Nem először kérte ezt tőlem Anna, de most először éreztem azt, hogy nem bírom tovább.
— Anna, ma nem tudok — mondtam halkan, próbálva elrejteni a hangom remegését. — Katival megbeszéltem, hogy elmegyünk sétálni a Margitszigetre, utána pedig festőtanfolyamom van.
Anna dühösen csapta be maga mögött a fürdőszobaajtót, majd rám nézett.
— Komolyan? Egy séta és egy hülye tanfolyam fontosabb nálad, mint az unokád? Anya, csak benned bízom meg! Nem értem, miért olyan nehéz segítened — vágta hozzám.
A szám szélét harapdáltam. Hogyan magyarázzam el neki, hogy már nem bírom? Hogy mióta Marci megszületett, minden róla és Annáról szól? Hogy már nem emlékszem, mikor csináltam utoljára valamit csak magamért?
Anna kiviharzott a lakásból, én pedig ott maradtam a csendben. A falon lógó családi képeket néztem: Anna kicsiként, copfokkal; Zsolti és én a Balatonon; Marci az ölemben a születése napján. Mikor vesztettem el önmagam?
Emlékszem, amikor Anna kicsi volt, hajnalban keltem, hogy elkészítsem a reggelijét és elvigyem az óvodába, mielőtt bementem volna dolgozni a helyi könyvtárba. Mindig ott voltam neki, még ha fáradt is voltam. De most, hogy nyugdíjas vagyok, végre szeretnék magamra is gondolni: utazni a barátnőimmel, megtanulni festeni, olvasni egy jó regényt anélkül, hogy valaki félbeszakítana. Senki sem kérdezte meg tőlem, akarok-e egész napos nagymama lenni.
Aznap este egyedül vacsoráztam. Kati rám írt Messengeren: „Már megint nálad van Marci? Timi is ezt csinálja velem. Határt kell húznod! Nem vagy cseléd!” Elmosolyodtam keserűen. Tényleg ennyire nyilvánvaló mindenkinek rajtam kívül?
Másnap reggel Anna korán jött át Marcival. Az arca fáradt volt és dühös.
— Anya, ha nem tudsz segíteni többet, mondd meg őszintén! De ne hagyj cserben az utolsó pillanatban — mondta anélkül, hogy rám nézett volna.
Mély levegőt vettem. Tudtam, most kell kimondanom.
— Anna, szeretlek téged és imádom Marcit. De szükségem van időre magamnak is. Nem tudok mindig rendelkezésre állni. Nekem is vannak terveim, barátaim… életem. Nem vagyok sem bébiszitter, sem cseléd.
Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Egy pillanatra majdnem odaléptem hozzá és átöleltem, de nem tettem.
— És akkor mit csináljak? — kérdezte halkan. — Zsolti dolgozik egész nap, én meg… én is teljesen kimerültem.
— Próbáljatok bölcsődét keresni heti pár órára. Vagy kérj segítséget Zsoltitól is. Vagy ha tudjátok, fizessetek valakit pár délutánra — javasoltam. — Én akkor segítek, amikor tényleg tudok és szeretnék.
Sűrű csend telepedett ránk. Marci sírni kezdett, Anna pedig ügyetlenül ringatta.
— Nem tudod elképzelni, mennyire egyedül érzem magam — mondta végül Anna. — Azt hittem, te majd megértesz.
Odamentem hozzá és megsimogattam a haját úgy, ahogy gyerekkorában szoktam.
— Jobban megértelek, mint gondolod. De ha én nem vigyázok magamra, senki sem fog.
Hetekig alig beszéltünk egymással többet a szükségesnél. Én folytattam a festőtanfolyamot és sétáltam Katival és Évával a Margitszigeten. Eleinte bűntudatom volt, de lassan elkezdtem élvezni az újra megtalált szabadságot.
Egy nap váratlanul felhívott Zsolti.
— Judit néni, szeretném megköszönni mindent, amit értünk tettél. Tudom, hogy túl sokat vártunk el tőled… Sőt, túl sokat — mondta zavartan. — Találtunk egy kedves lányt a szomszédból, aki pár délután vigyáz Marcira. Anna is kezd jobban lenni.
Letettem a telefont könnyes szemmel. Végre valaki elismerte az erőfeszítéseimet.
Néhány héttel később Anna átjött Marcival és egy saját sütésű almás pitével.
— Anya… bocsánat mindenért — mondta és szorosan átölelt. — Köszönöm, hogy megtanítottál nekem is határokat húzni.
A kibékülés lassú volt és őszinte. Most már tényleg csak akkor vigyázok Marcira, amikor szeretnék és tudok — nem kötelességből. Anna pedig megtanult segítséget kérni anélkül, hogy követelné azt.
Néha elgondolkodom: miért olyan nehéz nemet mondani azoknak, akiket legjobban szeretünk? Hány magyar nagymama él csapdában az önfeláldozás és a szeretet között? És vajon ha magunkra is figyelünk végre, azzal nem adunk-e többet mindenkinek?