Nem hívatott vendégek az otthonomban – Egy árulás és újjászületés története

– Mit kerestek itt? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kulcs még ott lógott a kezemben. A nappaliban három alak ült: anyám nővére, Ilona néni, a régi szomszédunk, Sándor bácsi, és – legnagyobb döbbenetemre – a húgom, Eszter. A lakásban terjengett a frissen főzött kávé illata, de számomra minden idegennek tűnt.

Ilona néni felállt, mintha ő lenne az itthoni: – Zsófi, beszélnünk kell. Nem így akartuk, de muszáj volt bejönnünk.

A szívem hevesen vert. Az elmúlt hónapokban már éreztem, hogy valami készül. Apám halála óta minden megváltozott. Anyám magába zárkózott, Eszterrel pedig egyre ritkábban beszéltem. A lakás, amit apám rám hagyott, az utolsó biztos pont volt az életemben.

– Hogy jutottatok be? – kérdeztem, de már tudtam a választ. Eszter kulcsa. Mindig is túl könnyen bízott meg másokban.

Sándor bácsi sóhajtott: – Zsófi, nem akarunk rosszat. De beszélnünk kell a lakásról.

A gyomrom összeszorult. Tudtam, hogy anyámnak pénzügyi gondjai vannak, de azt hittem, legalább ebben az egy dologban számíthatok rájuk.

– El akarjátok venni tőlem? – kérdeztem halkan.

Eszter lesütötte a szemét. – Nem erről van szó… csak… anyának szüksége van a pénzre. És Ilona néni segítene eladni a lakást.

A világ megfordult velem. Ez volt az otthonom! Itt nőttem fel, itt sírtam először szerelmi csalódás miatt, itt ünnepeltük együtt a karácsonyt minden évben.

– És velem mi lesz? – kiáltottam rájuk. – Hol fogok élni?

Ilona néni közelebb lépett, hangja szokatlanul kemény volt: – Felnőtt vagy már, Zsófi. Meg kell tanulnod talpra állni. Mi is így tettük annak idején.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszter odajött hozzám, de ellöktem magamtól.

– Hogy tehettétek ezt? – suttogtam. – A saját családom…

Aznap este egyedül maradtam a lakásban. Ők elmentek, de a szavaik ott visszhangoztak minden falban. Próbáltam anyámat hívni, de nem vette fel a telefont. Az üzenetrögzítőre csak annyit mondtam: „Anya, kérlek… ne engedd elvenni tőlem ezt a helyet.”

A következő hetekben minden egyre rosszabb lett. Ilona néni ügyvédet hozott, Eszter pedig egyre távolabb került tőlem. A barátaim közül is sokan elfordultak; úgy éreztem, mindenki csak azt várja, mikor bukom el végleg.

Egy este Sándor bácsi újra megjelent. Leült velem szemben a konyhában.

– Tudom, hogy haragszol ránk – mondta csendesen –, de hidd el, nem akarunk rosszat. Anyád tényleg bajban van.

– És én? Én nem számítok? – kérdeztem keserűen.

– Néha az élet igazságtalan – felelte –, de az is lehetőség arra, hogy erősebb legyél.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem az ablakban és néztem a sötét utcát. Emlékeztem apám szavaira: „Zsófi, soha ne hagyd, hogy mások döntsenek helyetted.”

Másnap reggel összepakoltam néhány holmimat és elmentem egy albérletet keresni. A lakás üresnek tűnt nélkülem is; mintha már elbúcsúzott volna tőlem.

Hetekig tartott, mire új helyet találtam magamnak. Egy apró garzon lett az otthonom a VIII. kerületben. Az első éjszakán sírtam – nem csak a veszteség miatt, hanem mert rájöttem: mostantól tényleg egyedül vagyok.

De ahogy teltek a napok, lassan megtanultam örülni az apróságoknak: egy csésze kávénak reggelente az új ablakomban; annak, hogy senki nem szól bele az életembe; annak, hogy végre magam dönthetek mindenről.

Eszter egyszer felhívott. Sírva kért bocsánatot.

– Nem tudtam mit tegyek… Anya annyira kétségbe volt esve… Félek, hogy elveszítelek téged is.

Sokáig hallgattam. Végül csak annyit mondtam: – Talán egyszer megbocsátok. De most még nem megy.

Azóta eltelt egy év. Anyámmal még mindig nehéz a viszonyom; Eszterrel lassan újra beszélgetünk. De már nem vagyok ugyanaz az ember. Megtanultam kiállni magamért akkor is, ha senki sem támogat.

Néha még visszagondolok arra a napra, amikor mindent elvesztettem – és rájövök: valójában akkor kezdődött el az életem igazán.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vajon tényleg csak akkor találjuk meg önmagunkat, amikor mindent elveszítünk?