Három levél visszaküldési cím nélkül – Egy családi titok árnyékában

– Ne most, apa! – csattantam fel, miközben a fekete ruhám ujjával törölgettem a szemem. A ravatalozóban álltunk, anyám koporsója mellett, és ő már harmadszor kérdezte meg, hogy elhoztam-e a lakáskulcsot. Hát nem mindegy? Anyám halott, én meg itt állok huszonhat évesen, egyedül, és úgy érzem, mintha mindenki engem nézne: vajon sírok-e eléggé, vajon elég jó lánya voltam-e?

A pap monoton hangon mondta az utolsó imát. A rokonok – némelyikük csak ilyenkor kerül elő – feszengve toporogtak, néhányan már a temetői büfében jártak gondolatban. Aztán egyszer csak egy idegen férfi lépett oda a koporsóhoz. Magas volt, fekete kabátban, kalappal a fején – mintha egy régi magyar filmből lépett volna elő. Letett két fehér rózsát anyám mellé, és halkan mondott valamit, amit csak én hallottam: „Bocsáss meg.”

A szívem összeszorult. Ki ez? Miért kér bocsánatot? Apám is észrevette, de csak megvonta a vállát. „Biztos valami régi kolléga” – motyogta később a kocsiban, de láttam rajta, hogy őt is bántja valami.

Otthon dermedt csend várt ránk. A lakásban még ott volt anyám illata, a gyógyszerek dobozai az asztalon, a félig elolvasott könyv az éjjeliszekrényen. Apám leült a kanapéra és bámulta a tévét, amin csak a hangyák táncoltak. Én pedig úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját életemben.

Másnap reggel nekiálltam rendet rakni anyám szekrényében. A ruháit szétválogattam: ami jó állapotban volt, azt zsákba tettem az adományboltnak; a többit kidobtam. Egy régi cipős dobozban három megsárgult borítékot találtam. Mindegyiken ugyanaz a kézírás: „Erzsike” – anyám leánykori neve –, de visszaküldési cím sehol.

Tudtam, hogy nem illik elolvasni más leveleit. De anyám már nincs itt. És valami azt súgta: ezek fontosak lehetnek.

Az első levélben egy bizonyos László írta: „Nem tudom elfelejteni azt az estét a Margitszigeten…” A sorok között ott bujkált egy titkos szerelem emléke. A második levélben már kétségbeesés: „Miért nem válaszolsz? Nem akarom elveszíteni azt, ami köztünk volt.” A harmadik levél két évvel későbbi: „Tudom, hogy választottál. Kívánom, hogy boldog legyél. Ha egyszer mégis szükséged lenne rám, tudod, hol találsz.”

A kezem remegett. Anyámnak volt valaki az apámon kívül? Vagy csak fiatalkori fellángolás? Miért őrizte meg ezeket a leveleket? És ki volt ez a László?

Napokig nem szóltam apámnak semmit. Ő magába zárkózott, egész nap csak ült vagy céltalanul járkált fel-alá papucsban. Egy este mégis rákérdeztem:

– Apa… ismersz te valakit László néven anyu múltjából?

Először csak nézett rám üres tekintettel. Aztán hirtelen felpattant.

– Honnan tudsz te erről? – kérdezte gyanakodva.

– Találtam pár régi levelet… – kezdtem volna magyarázni, de ő közbevágott.

– Az régen volt! Mindenkinek van múltja! – kiabálta hirtelen olyan erővel, amit már rég nem láttam tőle.

– De miért nem beszéltetek erről soha? – kérdeztem sírós hangon.

– Mert nem volt jelentősége! – csattant fel újra. – Én voltam az, aki mellette maradtam! Én ápoltam végig! Az a másik… csak egy álom volt!

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Hirtelen minden gyerekkori emlék más színt kapott: anyám néha elrévedő tekintete; apám féltékeny megjegyzései; azok a furcsa családi veszekedések, amiket sosem értettem igazán.

Aznap éjjel nem aludtam. A leveleket újra és újra elolvastam. Vajon anyám boldog volt apámmal? Vagy egész életében valaki más után vágyakozott? És én… én kinek vagyok a lánya igazán?

A következő héten meglátogatott a nagynéném, Ilona néni – anyám nővére –, aki mindig mindent jobban tudott mindenkinél.

– Na és hogy vagytok? – kérdezte álságos együttérzéssel.

– Megvagyunk – feleltem fáradtan.

– Apád nagyon magába van roskadva… De hát tudod te is, milyen volt köztük mindig is… – kezdte célozgatni.

– Mire gondolsz?

Ilona néni sóhajtott.

– Anyád fiatalon nagyon szerelmes volt valakibe… De aztán jött az élet. A nagyszüleitek nem engedték azt a fiút. Szegény volt, vidéki… Apád meg biztos egzisztencia volt Pesten. Hát így alakult.

– És anyu… megbánta?

Ilona néni vállat vont.

– Sosem mondta ki nyíltan. De néha láttam rajta… Tudod, vannak dolgok, amiket az ember magával visz a sírba.

Aznap este sokáig ültem a konyhaasztalnál egyedül. Előttem a három levél; mellettem egy csésze kihűlt tea. Vajon minden családban vannak ilyen titkok? Vagy csak mi vagyunk ennyire szerencsétlenek?

A következő napokban apám egyre ingerültebb lett. Minden apróságon összeveszett velem: miért nem főztem levest; miért nem vittem le időben a szemetet; miért nem hívtam fel az unokatestvéremet.

Egy este végül kitört belőlem:

– Apa! Nem bírom tovább ezt! Nekem is fáj anyu halála! Nem csak neked!

Ő csak ült némán, aztán halkan megszólalt:

– Sajnálom… Csak… félek egyedül maradni.

A könnyeim potyogtak. Odaültem mellé és átöleltem.

– Nem vagy egyedül – suttogtam.

Aznap éjjel először álmodtam anyámmal mióta meghalt. Mosolygott rám és azt mondta: „Ne félj az igazságtól! Az élet megy tovább.”

Reggel úgy keltem fel, mintha egy kicsit könnyebb lenne minden.

A leveleket végül visszatettem a dobozba és elrejtettem a szekrény mélyére. Nem tudom eldönteni: jogom van-e feltépni ezt a régi sebet? Vagy inkább hagyjam pihenni a múltat?

Azóta is sokszor gondolok arra az idegen férfira a temetésen. Vajon ő volt László? Vajon tényleg jobb lett volna anyámnak vele? Vagy mindenki csak azt hiszi, hogy mással boldogabb lenne?

Most már tudom: minden családnak megvan a maga titka és fájdalma. De talán pont ezek tesznek minket azzá, akik vagyunk.

Ti mit tennétek az én helyemben? Elolvasnátok a leveleket? Keresnétek az igazságot vagy inkább hagynátok nyugodni a múltat?