A bátyám autója az én nevemen – Egy történet bizalomról, árulásról és családról

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Gábor! – kiabáltam, miközben a kezem remegett a telefonnal. A konyhaasztalon ott feküdt a piros csekk, rajta a nevemmel, és egy újabb fizetési felszólítás. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanás egy-egy újabb csalódás lenne.

Gábor hallgatott a vonal másik végén. – Niki, kérlek… csak egy kis idő kell még. Tudod, hogy most nehéz…

– Egy éve mondod ezt! – szinte sikítottam. – Egy éve van az autó a te feneked alatt, de minden hónapban én kapom a leveleket! Anyu már nem is beszél velem rendesen, azt hiszi, én vagyok a felelőtlen. Te meg… te meg csak ígérgetsz!

A csend a telefonban szinte fájt. Hallottam, ahogy Gábor sóhajt. – Ne haragudj, Niki. Majd megoldom.

Letettem. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hogy jutottunk idáig? Mindig is közel álltunk egymáshoz. Gyerekkorunkban Gábor volt az, aki megvédett az iskolában, aki titokban csokit csempészett a táskámba, ha rossz napom volt. Most pedig… most úgy érzem, mintha minden nap egy újabb tőrt döfne belém.

Az egész akkor kezdődött, amikor Gábor elvesztette a munkáját. Azt mondta, ha lenne egy autója, könnyebben találna új állást. De mivel tartozása volt a bank felé, csak az én nevemre lehetett venni az autót. „Csak pár hónapig lesz így, Niki!” – mondta akkor mosolyogva. „Amint lesz munkám, átíratjuk!” Én pedig hittem neki. Mert ő a bátyám.

Az első hónapban még minden rendben ment. Gábor tényleg próbált dolgozni, fuvarokat vállalt, néha még pénzt is adott nekem a törlesztőre. De aztán jöttek a gondok: egy baleset, amit nem jelentett be időben; egy gyorshajtási bírság; majd egyre több elmaradt részletfizetés. A bank engem hívott fel, engem fenyegettek perrel.

A családunkban mindig is fontos volt az összetartás. Anyu azt mondta: „A testvéreknek segíteniük kell egymást!” De amikor kiderült, hogy mennyi adósság gyűlt össze az én nevemen, anyu is elfordult tőlem. „Miért voltál ilyen naiv?” – kérdezte könnyek között. „Miért nem szóltál előbb?”

Apa már rég elment otthonról, de amikor megtudta, mi történt, csak annyit mondott: „Ezért nem szabad senkiben vakon megbízni.” Ezek a szavak úgy égtek belém, mint a forró vas.

Egyik este Gábor váratlanul megjelent nálam. Fáradt volt és megtört.

– Niki… – kezdte halkan. – Sajnálom. Tudom, hogy mindent elrontottam.

– Nem csak magaddal toltál ki – válaszoltam dühösen –, hanem velem is! Most nekem kell fizetnem mindent! A jövőm ment rá erre az egészre!

Gábor leült az ágyam szélére. – Nem akartam ezt… Csak… mindig azt hittem, hogy majd jobbra fordul.

– Mindig csak azt hiszed! – vágtam rá keserűen. – De közben én minden nap rettegek attól, hogy elveszik a lakásomat vagy beperelnek!

Sokáig csak ültünk csendben. Aztán Gábor felállt és elment. Aznap éjjel nem aludtam. Gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudtam nemet mondani neki? Miért érzem magam bűnösnek azért, mert segíteni akartam?

A következő hetekben próbáltam rendezni a dolgokat. Felhívtam a bankot, részletfizetést kértem. Minden hónapban alig maradt pénzem ételre vagy rezsire. A barátaim kérdezték: „Miért nem hagyod ott ezt az egészet? Miért nem jelentkezel ki az autóról?” De én nem tudtam elengedni Gábort.

Egy nap anyu felhívott.

– Niki… beszéltem Gáborral. Azt mondta, eladja az autót és visszafizeti neked a pénzt.

– És te hiszel neki? – kérdeztem keserűen.

– Ő a fiam – suttogta anyu –, muszáj hinnem benne.

Éreztem, hogy valami végleg eltört bennem. Lehet-e még bízni abban, aki már annyiszor cserbenhagyott? Vagy csak magamat áltatom?

Végül Gábor tényleg eladta az autót. Az összegből kifizette a tartozás nagy részét, de nekem még mindig maradt adósságom. Azóta ritkán beszélünk. Anyu próbálja összetartani a családot, de minden találkozás kínos és feszült.

Néha azon gondolkodom: ha újra dönthetnék, segítenék-e neki? Vagy végre megtanulnék nemet mondani? Vajon hol húzódik a határ testvéri szeretet és önpusztítás között?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki ennyiszer visszaélt a bizalmaddal?