Becsuktam a szemem a hazugság előtt – Amíg a földre nem kerültem, és rá nem jöttem, ki áll mellettem igazán

– Nem hiszem el, hogy ezt is elfelejtetted, Gábor! – kiáltottam rá, miközben a konyhapultnak támaszkodtam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. A férjem csak vállat vont, aztán sietve felkapta a kabátját. – Majd megbeszéljük este, most mennem kell – mondta, és már csapódott is az ajtó. Azt mondta, dolgozni megy, de én már hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben. Az illata más volt, a telefonját mindig magánál tartotta, és egyre gyakrabban maradt el otthonról.

Sokszor elképzeltem, hogy egyszer majd szembesítem őt mindazzal, amit sejtek. De amikor ott álltam a tükör előtt reggelente, csak egy fáradt, megtört nőt láttam visszanézni. Azt mondogattam magamnak: „Nem szabad szétszakítani a családot. A gyerekek miatt. Mindenki ezt csinálná.” Így hát becsuktam a szemem. Inkább elhittem a hazugságokat, mintsem szembenézzek azzal, hogy az életem darabokra hullik.

Aztán egy esős novemberi délután minden megváltozott. A piacról jöttem haza, kezemben két szatyorral, amikor megcsúsztam a vizes járdán. Egy pillanat alatt történt: elestem, és éles fájdalom hasított a csípőmbe. Az emberek körém gyűltek, valaki mentőt hívott. A kórházban derült ki, hogy eltört a csípőm – hosszú hetekre ágyhoz voltam kötve.

Az első napokban Gábor bejött hozzám – hozott virágot, de sietve távozott minden alkalommal. A tekintete üres volt, mintha csak kötelességből jött volna. A gyerekeim – Anna és Marci – próbáltak mindent megtenni értem, de ők is dolgoztak, tanultak. Egyedül éreztem magam az ágyban fekve, miközben a plafont bámultam.

Egyik este azonban váratlanul bejött hozzám Éva néni, a szomszédunk. Egy tál húslevest hozott és leült mellém. – Tudod, Zsuzsa, én is átéltem hasonlót – mondta halkan. – Az ember néha azt hiszi, hogy mindent kibír a családért… de közben elfelejti saját magát.

A szavai mélyen megérintettek. Aznap éjjel nem tudtam aludni. Végiggondoltam az elmúlt éveket: mennyi mindent áldoztam fel Gáborért és a gyerekekért. Hányszor hunytam szemet a nyilvánvaló jelek felett? Hányszor mondtam le saját vágyaimról csak azért, hogy mások boldogok legyenek?

A következő napokban egyre kevesebbszer jött be Gábor. Egyszer véletlenül meghallottam, ahogy az ápolónőnek azt mondja: „Sajnos most nincs időm többet maradni.” Nem fájt már annyira – inkább megkönnyebbülést éreztem. Mintha végre lekerült volna rólam egy súlyos teher.

Anna egyszer sírva hívott fel: – Anya, apa megint nem jött haza időben… Mit csináljunk? – kérdezte kétségbeesetten.

– Drágám, most magatokra kell figyelnetek – válaszoltam halkan. – És én is magamra fogok.

A kórházi ágyon fekve döntöttem el: nem akarok többé hazugságban élni. Amikor végre hazamehettem, Gábor már alig volt otthon. Egy este leültettem őt a nappaliban.

– Gábor, tudom, hogy van valakid – mondtam ki végre remegő hangon.

Először tagadni próbált, de aztán csak ült némán, lehajtott fejjel.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem.

– Féltem… Megszokásból maradtam – suttogta.

Akkor értettem meg: nem csak én féltem változtatni. Mindketten beleragadtunk egy életbe, ami már rég nem volt a miénk.

A gyerekek nehezen fogadták el a döntésemet. Anna hetekig nem beszélt velem rendesen; Marci dühös volt rám. De Éva néni minden nap átjött hozzám egy csésze teával és meghallgatott.

Lassan újra megtanultam járni – először bottal, aztán nélküle is. Minden lépés fájt, de minden lépéssel közelebb kerültem önmagamhoz. Elkezdtem festeni – valami régi vágy volt bennem gyerekkorom óta –, és csatlakoztam egy kis helyi közösséghez is.

Gábor végül elköltözött. A ház csendesebb lett nélküle, de valahogy könnyebb is volt lélegezni benne. Anna és Marci idővel megértették: néha az önfeláldozás nem hősiesség, hanem önpusztítás.

Most itt ülök az ablakban egy tavaszi reggelen, nézem a virágzó fákat és arra gondolok: vajon hányan élnek még ma is úgy, ahogy én éltem? Hányan félnek kimondani az igazságot önmaguknak is?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet becsukni a szemünket a boldogtalanság előtt?