„Mindig anya voltam, most csak egy árnyék” – Egy magyar édesanya vallomása az üres fészek fájdalmáról

– Marci, kérlek, legalább hétvégén gyere haza! – könyörögtem a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, előttem két üres bögre, mintha várnám, hogy valaki betoppanjon. A fiam hangja fáradt volt: – Anya, most tényleg nem érek rá, dolgozom, meg amúgy is… majd jövő héten, jó? – És letette. A csend olyan vastag lett körülöttem, hogy szinte hallottam a saját szívverésem.

Mindig azt mondták rólam, hogy „az a típusú anya vagyok, aki mindent feláldoz a gyerekeiért”. Igazuk volt. Amikor Marci és Zsófi megszülettek, minden más megszűnt létezni. A tanári állásomat is csak azért tartottam meg, hogy legyen miből fizetni a különórákat, a zongoraleckéket, a nyári táborokat. A férjem, Laci, sokat dolgozott, de sosem értette igazán, miért akarok mindent tökéletesen csinálni. – Nem kell mindig mindent kontrollálni, Éva – mondogatta. – Hagyd őket élni! De én csak mosolyogtam rá: – Majd ha te is annyit aggódsz értük, mint én.

Most már tudom, hogy talán igaza volt. A gyerekek felnőttek. Marci Budapesten dolgozik egy multinál, Zsófi pedig Angliában tanul orvosnak. Az utolsó közös karácsonyunk is inkább szólt a telefonok csipogásáról és a gyorsan elfogyasztott bejgliről, mint a régi családi nevetésekről. Amikor Zsófi először mondta ki: – Anya, ne haragudj, de idén nem tudok hazajönni –, úgy éreztem magam, mintha valaki kihúzta volna alólam a széket.

A házunkban minden emlék visszhangzik. A folyosón még ott van Marci régi focilabdája, amit sosem vitt magával. A hűtőn Zsófi első rajza: „Anya, szeretlek!” Most már csak porosodik. Néha azon kapom magam, hogy beszélek hozzájuk – hangosan –, mintha még mindig itt lennének. – Zsófi, ne hagyd szanaszét a cipődet! Marci, ne felejtsd el levinni a szemetet! – De csak a csend válaszol.

A barátnőim szerint túl sokat foglalkozom velük. – Éva, most végre magadra is gondolhatsz! – mondja mindig Kati. De hogyan gondoljak magamra, ha egész életemben másokért éltem? Próbáltam eljárni tornázni a művelődési házba, de ott is csak azt láttam: mindenki másnak van valakije. Együtt jönnek- mennek az unokákkal vagy beszélgetnek az új receptekről. Én csak ülök a sarokban és nézem az órát: mikor hív végre valamelyik gyerekem?

Egyik este Laci rám nézett vacsora közben: – Éva, mi lenne, ha elmennénk valahova kettesben? Mint régen. Elmosolyodtam, de belül sírtam. Már nem tudtam vele miről beszélgetni. Az egész életünk a gyerekek körül forgott. Most meg mintha két idegen lennénk egy házban.

A legrosszabbak az ünnepek. Anyák napján Zsófi küldött egy képeslapot Angliából: „Szeretlek anya!” Marci felhívott ugyan, de közben hallottam a háttérben a kollégáit nevetni. Gyorsan letudta: – Boldog anyák napját! Majd hívlak! – És már vége is volt.

Egyik este nem bírtam tovább. Felhívtam Zsófit videón: – Kislányom, hiányzol! Nem tudnál hazajönni legalább egy hétvégére? – Anya… nagyon sok a tanulnivalóm… majd nyáron talán… De anya, te is csinálj valamit magaddal! Menj el kirándulni vagy tanulj valami újat! – mondta türelmetlenül.

Letettem a telefont és sírtam. Olyan érzés volt ez, mintha valaki lassan eltörölne engem ebből a világból. Mintha már csak egy árnyék lennék abban a házban, amit egykor nevetés és élet töltött meg.

Aztán egy nap Kati áthívott magához kávézni. Ott ültünk a konyhájában és ő egyszer csak rám nézett: – Éva, te mindig mindent megtettél értük. De most már magadért kellene tenned valamit! Nem akarod végre azt csinálni, amit régen szerettél? Festeni vagy olvasókört szervezni? Először csak legyintettem: – Ugyan már! De aztán elgondolkodtam.

Másnap elővettem a régi festőkészletemet. Leültem az ablak elé és festeni kezdtem egy képet arról a régi balatoni nyárról, amikor még mind együtt voltunk. Könnyek folytak le az arcomon közben, de valami furcsa nyugalmat is éreztem.

Azóta minden nap festek egy kicsit. Néha felhívnak a gyerekeim – gyorsan beszélünk pár szót –, de már nem várom annyira görcsösen. Próbálom megtalálni önmagamat ebben az új életben.

De még mindig fáj. Fáj az üres ház csendje, fáj az emlékek súlya és az érzés: talán túl sokat adtam fel önmagamból másokért.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újrakezdeni 60 felett? Vagy örökre csak árnyék maradok ebben az üres fészekben?