Virágok a ruhámon, könnyek az arcomon: Egy pesti gimnazista szégyenének és erejének éjszakája

– Hogy képzeled, Magda? Ebben a ruhában nem léphetsz be! – csattant fel a portásnéni, Ilonka néni hangja, miközben a bejáratnál álltam, szorongva igazgatva a virágos ruhám szegélyét. A bálterem ajtajából már kiszűrődött a zene, a folyosón nevetések visszhangoztak, de én ott álltam, mintha valami bűnt követtem volna el.

– De hát ez csak egy ruha… – suttogtam, de Ilonka néni már intett is a tanárnőnek, Katalin néninek, aki szigorú arccal közeledett.

– Magda, tudod jól, hogy az iskolai bálon csak egyszínű ruhát lehet viselni. Ez a szabály. Ha nem tudsz átöltözni, sajnos nem jöhetsz be – mondta halkan, de határozottan.

A többiek mögöttem összesúgtak. Hallottam, ahogy Réka odasúgja Annának: „Na tessék, mindig különcködik.” A szívem hevesen vert. Anyám egész héten dolgozott, hogy ezt a ruhát megvarrja nekem. Azt mondta: „Magda, ebben ragyogni fogsz!” Most mégis úgy éreztem magam, mint egy pária.

– Hazamegyek – motyogtam, és kiszaladtam az épületből. A hideg márciusi este arcul csapott. A parkolóban egyedül voltam. Leültem az egyik beton virágládára, és hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon. A telefonomat szorongattam, végül remegő ujjakkal hívtam fel Dórit.

– Szia… Dóri? – próbáltam összeszedni magam.

– Magda? Mi történt? – hallottam aggódó hangját.

– Nem engedtek be… A ruhám miatt. Mindenki kinevetett…

– Hol vagy most?

– Kint… a parkolóban.

– Várj ott! Jövök!

Tíz perc múlva Dóri már mellettem ült. Nem szólt semmit, csak átölelt. A vállán sírtam ki magam. Aztán halkan megszólalt:

– Tudod mit? Menjünk el valahova. Ne hagyd, hogy ezek a szabályok elvegyék az örömödet.

Elmentünk egy közeli cukrászdába. Ott ültünk ketten, virágos ruhában és farmerdzsekiben, és ettünk egy szelet Eszterházy-tortát. Dóri mesélt arról, hogy őt is sokszor csúfolták a vörös haja miatt. „Az emberek félnek attól, ami más” – mondta.

Később hazamentem. Otthon anyám már várt rám.

– Mi történt? Miért vagy ilyen korán itthon? – kérdezte aggódva.

– Nem engedtek be… A ruha miatt – mondtam halkan.

Anyám arca elkomorult.

– Ezek szerint hiába dolgoztam vele napokig…

– Anya, ne haragudj! Nem akartam bajt…

– Nem rád haragszom – sóhajtott. – Hanem arra a világra, ahol egy lány nem lehet önmaga.

Aznap este apám is hazajött. Ő mindig szigorú volt velem.

– Ezért sírsz? Egy ruha miatt? – kérdezte türelmetlenül.

– Nem csak a ruha miatt… Az egész miatt! Hogy mindig kilógok…

– Magda, az életben alkalmazkodni kell! – mondta apám keményen. – Ha mindenki különcködik, mi lesz a rendből?

Anyám közbevágott:

– Talán pont az lenne jó, ha néha valaki merné megmutatni magát!

A vita egyre hevesebb lett. Éreztem, hogy két tűz között vagyok: apám elvárásai és anyám csendes támogatása között. Végül becsaptam az ajtót és bezárkóztam a szobámba.

Az éjszaka közepén felébredtem. A telefonomon üzenet várt Rékától:

„Bocsi, ha megbántottalak. Csak irigy voltam a ruhádra.”

Nem válaszoltam rögtön. Hosszú ideig csak néztem a plafont. Vajon tényleg baj lenne másnak lenni? Vajon tényleg alkalmazkodnom kell minden áron?

Másnap reggel Dóri rám írt: „Gyere át délután! Csináljunk saját bulit!”

Elmentem hozzá. Ott volt még pár barátnőnk is. Zenét hallgattunk, táncoltunk, nevettünk. Senkit sem érdekelt, milyen ruha van rajtam.

Aznap este anyám bejött a szobámba.

– Tudod, Magda – mondta halkan –, néha fáj kiállni magadért. De ha most nem teszed meg, később még nehezebb lesz.

Megöleltem őt. Éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Nem akartam többé szégyellni magam azért, aki vagyok.

A következő héten bementem az iskolába ugyanabban a virágos ruhában. A folyosón mindenki engem nézett. Katalin néni odalépett hozzám.

– Magda…

– Igen?

– Látom, hogy fontos neked ez a ruha. Beszéljünk róla az osztályfőnöki órán!

Aznap délután az egész osztály előtt beszélhettem arról, mit jelent nekem önmagamat adni. Néhányan nevettek, de többen bólogattak is.

A történetem végül beszédtéma lett az iskolában: vajon tényleg kell-e mindenkinek ugyanolyannak lennie? Vagy van helye annak is, aki más?

Most itt ülök az ablakomban és nézem a tavaszi esőt. Vajon hányan érzik még azt nap mint nap Magyarországon, hogy nem lehetnek önmaguk? És vajon mikor leszünk végre bátrak kiállni magunkért?