„Akkor te veszed fel a hitelt!” – Egy panelélet vége és egy új kezdet

– Akkor te veszed fel a hitelt! – csattant fel anyósom hangja, miközben a villájával idegesen piszkálta a rántott húst. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. A férjem, Gábor, csak némán bámulta a tányérját, mintha abban keresné a választ. Én pedig abban a pillanatban éreztem először igazán: teljesen egyedül vagyok ebben a családban.

Tizenkilenc éves voltam, amikor hozzámentem Gáborhoz. Azt hittem, a szerelem mindent legyőz. Anyám sírt az esküvőmön, de azt mondta, ha boldog vagyok, ő is az lesz. Nem tudta, hogy mennyire félek attól, ami rám vár. Gábor családja sosem fogadott be igazán. Azt mondták, „fiatal vagy még ehhez”, de Gábor ragaszkodott hozzám. Aztán beköltöztünk az anyósom paneljába Újpesten. Két szoba, négy ember – mert Gábor húga is ott lakott még –, és egyetlen fürdőszoba.

Az első hetekben próbáltam megfelelni. Főztem, takarítottam, mosogattam. Anyósom mindenbe belekötött: „A pörkölt túl sós”, „A ruhák nem így száradnak”, „Miért nem tudsz rendesen vasalni?” Gábor ilyenkor csak vállat vont: „Anyám ilyen.” Én pedig egyre kisebb lettem ebben a lakásban, mintha minden nap elveszítenék egy darabot magamból.

Aztán jött a hitel ötlete. Anyósom szerint ideje lenne nagyobb lakásba költözni, de Gábor fizetése kevés volt hozzá. „Te dolgozol most, nem?” – nézett rám szúrósan. Igen, dolgoztam egy kis könyvesboltban a Lehel téren, minimálbérért. De az ő szemében ez már elég volt ahhoz, hogy rám terhelje az egész család jövőjét.

Aznap este, amikor kimondta azt a mondatot – „Akkor te veszed fel a hitelt!” –, valami eltört bennem. Felálltam az asztaltól.

– Nem fogok felvenni semmilyen hitelt – mondtam halkan.

Anyósom felnevetett.

– Akkor mit keresel itt? Csak élősködsz rajtunk?

Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. A húga is csak lesütötte a szemét. Egy pillanatig csend volt, aztán anyósom újra megszólalt:

– Ha nem segítesz, akkor jobb lenne, ha elmennél.

Nem sírtam. Csak bementem a szobánkba, összepakoltam néhány ruhát egy sporttáskába, és szó nélkül elindultam az ajtó felé. Gábor utánam jött a folyosóra.

– Hova mész? – kérdezte halkan.

– Haza megyek anyámhoz – feleltem. – Nem bírom tovább.

– Ne csináld már… Anyám csak ilyen. Majd megbékél.

– És te? Te mikor állsz mellém? – kérdeztem tőle remegő hangon.

Nem válaszolt. Csak állt ott némán, mint mindig.

Az éjszakát már anyám kanapéján töltöttem Kispesten. Ő nem kérdezett semmit, csak megölelt és forró teát tett elém. Másnap reggel sírva fakadtam.

– Miért nem vagyok elég jó senkinek? – zokogtam.

Anyám megsimogatta a hajam.

– Az vagy, csak rossz helyen keresed az elfogadást.

Az elkövetkező napokban Gábor többször hívott. Először könyörgött, aztán dühöngött, végül már csak üzeneteket írt: „Visszajössz vagy vége?” Nem tudtam mit feleljek. Szerettem őt, de már nem tudtam visszamenni abba a panelba, abba az életbe.

Közben elkezdtem dolgozni anyám barátnőjénél egy pékségben. Reggel négykor keltem, lisztes lett mindenem, de legalább hasznosnak éreztem magam. Egy este anyám leült mellém.

– Tudod, hogy nem kell visszamenned oda – mondta halkan.

– De mi lesz velem? Húsz éves vagyok, se pénzem, se lakásom…

– Lesz még életed – mosolygott rám biztatóan. – Csak most kezdődik igazán.

Hetek teltek el így. Gábor végül személyesen jött el hozzám. Az ajtóban állt, kezében egy csokor hervadt virággal.

– Sajnálom – mondta fáradtan. – De nem tudok változtatni anyámon…

– Én sem akarok már változni miatta – feleltem csendesen.

Akkor értettem meg: nem kell mindenkinek megfelelnem. Nem kell mások elvárásai szerint élnem az életemet. Aznap este először aludtam nyugodtan hónapok óta.

Most huszonhárom éves vagyok. Még mindig anyámnál lakom, de már spórolok egy saját albérletre. Néha eszembe jut Gábor és az anyóspanel szűk világa. Vajon mi lett volna, ha maradok? Vajon tényleg önző vagyok, mert magamat választottam?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Tényleg bűn néha önmagunkat választani?