A mostoha – Egy magyar család igazi arca
– Nem fogom megenni ezt a levest! – csattantam fel, és olyan erővel csaptam le a kanalat a konyhaasztalra, hogy a porcelán csörömpölése még a szomszéd szobában is visszhangzott.
– Akkor éhes maradsz, Dóri – felelte higgadtan mostohaanyám, Márta, miközben tovább kavargatta a fazékban a paprikás krumplit. – Itt nem lesz hiszti. Ez nem az a ház.
A szívem vadul vert. Tizenhat éves voltam, és úgy éreztem, mindenki elárult. Apám két hónapja halt meg egy autóbalesetben az M3-ason. Anyám már évekkel korábban elment – előbb csak a szomszéd faluba, aztán végleg eltűnt az életemből. A nagymamám beteg volt, engem pedig apám új felesége, Márta vett magához – vagy inkább: rám maradtam.
A ház Zuglóban állt, egy régi polgári lakásban. Minden sarka idegen volt. A falakon Márta családjának képei lógtak: ismeretlen arcok, idegen mosolyok. Az én gyerekkori fotóimat egy dobozba zárva találtam meg a spájzban.
– Miért nem lehet egyszer normálisan beszélni veled? – kérdezte Márta fáradtan, miközben leült velem szemben. – Nem vagyok az ellenséged.
– Nem vagy az anyám! – vágtam rá dühösen.
– Nem is akarok az lenni – sóhajtott. – De valakinek gondoskodnia kell rólad.
Ez volt az első igazi beszélgetésünk. Vagy inkább: az első ütközetünk. Minden nap harc volt. Én nem akartam ott lenni, ő sem akart engem. Mégis együtt kellett élnünk.
A középiskolában is kívülálló lettem. Régi barátaim elmaradtak mellőlem; nem tudtak mit kezdeni a gyászommal és a dühömmel. Az osztályfőnököm, Gábor bácsi próbált segíteni:
– Dóri, tudom, hogy nehéz most minden… De Márta néni tényleg próbálkozik. Adj neki egy esélyt!
Csak legyintettem. Otthon Márta mindenért leszidott: ha későn értem haza, ha nem vittem le a szemetet, ha nem szóltam neki, hogy hol vagyok. Én pedig minden alkalmat megragadtam, hogy bosszantsam: direkt hagytam szét a ruháimat, elfelejtettem bevásárolni, vagy csak simán bezárkóztam a szobámba.
Egy este azonban minden megváltozott.
Márta telefonja csörgött. Hallottam, ahogy remegő hangon beszél valakivel:
– Igen… igen, holnap reggel jövök… Persze… Ne aggódj, Anikó.
Amikor letette, láttam rajta: sírt. Először láttam őt gyengének.
– Mi történt? – kérdeztem óvatosan.
– Az öcsém kórházba került – felelte halkan. – Lehet, hogy rákos.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán. Aznap este először főztem neki teát.
Másnap reggel Márta elment vidékre az öccséhez. Egyedül maradtam a lakásban. Először felszabadultnak éreztem magam: azt csinálhattam, amit akartam. De ahogy telt az idő, egyre üresebb lett a ház. Hiányzott még az is, hogy leszidjon.
Amikor visszajött, kimerült volt és megtört.
– Hogy van az öcséd? – kérdeztem halkan.
– Még vizsgálják… De lehet, hogy nincs sok ideje hátra.
Akkor először öleltem meg őt. Furcsa érzés volt: mintha egy pillanatra tényleg család lettünk volna.
Az elkövetkező hetekben valami megváltozott köztünk. Márta már nem csak parancsolt; néha mesélt is magáról: hogyan nőtt fel egy kis faluban Békés megyében, milyen volt elveszíteni az apját tizenévesen, hogyan dolgozott két műszakban a kórházban csak azért, hogy egyetemre járhasson.
Én is mesélni kezdtem neki apámról: hogyan tanított biciklizni a Városligetben, hogyan nevettünk együtt a régi magyar filmeken vasárnap esténként.
Egyik este Márta leült mellém:
– Tudod… nem akartam mostohaanya lenni. Nem gondoltam soha, hogy egyszer valaki rám lesz bízva úgy igazán. De próbálok mindent megtenni érted.
– Néha úgy érzem… mintha mindenki elhagyott volna – suttogtam.
– Én itt vagyok – mondta halkan.
Azóta lassan elkezdtünk egymásra figyelni. Voltak még veszekedések – persze! –, de már nem voltak olyan élesek. Együtt főztünk hétvégén rakott krumplit; néha együtt mentünk piacra a Bosnyák térre; néha csak csendben ültünk egymás mellett és olvastunk.
A nagymamám halála után Márta velem jött a temetésre vidékre. Ott állt mellettem a sírnál; fogta a kezemet. A rokonok suttogtak: „Na tessék, mostohaanyja… biztos csak a pénz miatt van itt.”
De én tudtam már akkor: Márta nem tökéletes – de ő volt az egyetlen felnőtt az életemben, aki nem hagyott magamra.
Évek teltek el. Érettségiztem; felvettek az ELTE-re magyar szakra. Márta büszkén állt mellettem a ballagáson; anyám sehol sem volt – de Márta ott volt.
Most huszonöt éves vagyok. Dolgozom egy könyvesboltban Újlipótvárosban; van saját albérletem és barátaim is lettek újra. Márta néha meglátogat; hoz nekem házi sütit és együtt nevetünk azon, milyen makacs kamasz voltam.
Sokan mondják: „A mostohák mindig gonoszak.” De én tudom: néha azokból lesznek az igazi családtagok, akiket először legjobban utáltunk.
Néha azon gondolkodom: ha újrakezdhetném, másképp viselkednék? Meg tudunk bocsátani annak, aki nem vér szerinti rokonunk? És vajon hányan élnek ma Magyarországon úgy, hogy csak egy lépés választja el őket attól, hogy család legyenek?