Miért nem vagyok elég? – Egy házasság árnyékában

– Hogy tehetted ezt velem, László? – A hangom remegett, ahogy a telefonom kijelzőjén mutattam neki az üzeneteket. A nappaliban álltunk, a régi tölgyfaasztal mellett, ahol harmincöt éve minden vasárnap együtt ebédeltünk. Most mégis úgy éreztem, mintha idegen lennék ebben a házban.

László csak némán nézett rám, a szeme sarkában megbánás és félelem keveredett. – Magdi, ez… ez nem az, aminek látszik – kezdte, de a hangja elhalt. Tudtam, hogy hazudik. Az üzenetek világosak voltak: „Hiányzol”, „Mikor találkozunk újra?” – írta neki az a nő, akinek a nevét sosem hallottam korábban.

A szívem összeszorult. Hatvanhárom éves vagyok. A gyerekeink már kirepültek, unokáink vannak. Azt hittem, most végre nyugodtan élhetünk egymás mellett, ahogy annyi éven át álmodoztunk róla. Ehelyett most itt állok, és azt kérdezem magamtól: miért nem voltam elég?

Aznap este nem tudtam aludni. László a másik szobában forgolódott, én pedig a plafont bámultam. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még fiatalok voltunk, amikor együtt építettük ezt a házat, amikor megszülettek a gyerekeink. Vajon hol rontottuk el? Vagy csak én nem vettem észre, hogy már régóta nem vagyok fontos neki?

Másnap reggel csendben ültünk egymással szemben a konyhában. A kávé keserű volt, mint az érzés, ami bennem kavargott.

– Magdi… – kezdte halkan László. – Sajnálom. Nem akartam bántani téged.

– Akkor miért tetted? – kérdeztem vissza. – Mi hiányzott belőlem? Vagy belőlünk?

– Nem tudom – sóhajtott fel. – Talán csak… öregszem. Féltem attól, hogy már nem vagyok fontos senkinek.

– És én? Én nem számítok? – A hangom elcsuklott.

Napokig csak egymás mellett léteztünk. A barátnőm, Ilona hívott fel egyik este.

– Magdi, gyere át hozzám egy teára! – mondta. – Nem maradhatsz egyedül ezzel.

Elmentem hozzá. Ott ültem Ilona konyhájában, ahol mindig olyan jókat nevettünk régen. Most viszont sírtam.

– Tudod, Ilona, azt hittem, hogy ennyi év után már semmi sem szakíthat szét minket. De most úgy érzem magam, mint egy kidobott rongybaba.

Ilona megszorította a kezem.

– Magdi, ne hibáztasd magad! Ez nem rólad szól. Sok férfi ilyenkor kezdi el keresni az elveszett fiatalságát…

– De én mindent megtettem érte! Mindig ott voltam mellette…

– Pont ezért fáj ennyire – mondta Ilona halkan.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni? Lehet-e még bízni abban az emberben, aki egyszer már elárult?

A következő hetekben próbáltunk beszélgetni Lászlóval. Volt, hogy kiabáltunk egymással, volt, hogy csak csendben sírtunk. Egyik este leült mellém a kanapéra.

– Magdi… Nem akarom elveszíteni ezt az életet. Téged sem akarom elveszíteni.

– Akkor miért nem mondtad el? Miért kellett titkolózni?

– Féltem… hogy már nem vagyok elég jó neked sem.

Nevetnem kellett volna ezen az ostoba kifogáson, de inkább csak sírtam.

A lányommal is beszéltem erről. Zsuzsa mindig is erős volt.

– Anya, ne hagyd magad! Ha úgy érzed, hogy nem tudsz megbocsátani neki, akkor ne tedd! De ha mégis… akkor próbáljátok meg újra felépíteni azt, ami volt.

Nem tudtam dönteni. Minden nap másképp éreztem magam: egyik reggel reménykedtem abban, hogy helyrehozható még minden; másnap pedig úgy éreztem, soha többé nem tudok ránézni ugyanazzal a szeretettel.

Egyik este László váratlanul elővett egy régi fényképalbumot. Leült mellém és lapozgatni kezdte.

– Emlékszel erre? – mutatott egy képre, ahol a Balaton partján álltunk fiatalon.

– Emlékszem – suttogtam.

– Akkor még minden olyan egyszerű volt…

– Igen – mondtam –, de most már nem az.

Hosszú hetek teltek el így: beszélgetések, veszekedések, csendek és könnyek között. Néha úgy éreztem, mintha újra ismerkednénk egymással – de már nem ugyanazok voltunk.

Egy nap László azt mondta:

– Magdi, ha kell, elmegyek innen. Nem akarom tovább bántani téged.

– Nem tudom még… – válaszoltam őszintén. – Idő kell nekem is.

Azóta eltelt néhány hónap. Még mindig együtt élünk ebben a házban, de valami végleg megváltozott bennem. Már nem keresem magamban a hibát – tudom, hogy nem én vagyok kevés. De azt is tudom: a bizalom törékenyebb minden porceláncsészénél.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újra bízni valakiben? Vagy csak megtanulunk együtt élni az árnyékokkal? Ti mit tennétek a helyemben?