„Kelj fel, és főzz nekem kávét!” – Egy családi hétvége, ami mindent megváltoztatott

„Kelj fel, és főzz nekem kávét!” – harsogott be Gábor a nappaliba, mintha csak egy szállodában lenne, ahol minden az ő kényelmét szolgálja. A hangja élesen hasított bele a vasárnap reggel csendjébe. Félálomban feküdtem még a kanapén, a takaró alatt próbáltam magamhoz térni, de a követelőző hangja minden nyugalmat szétzúzott bennem. András, a férjem, csak zavartan nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy most nevetnie kellene vagy inkább elnézést kérni.

Pedig ez a hétvége egészen másként indult. Már hetek óta terveztük Andrással: végre kettesben leszünk, sétálunk majd a Margitszigeten, megnézzük az új filmet a moziban, este pedig borozunk a teraszon. Együtt nevettünk azon, hogy végre lesz időnk egymásra. Aztán jött Gábor telefonja: „Annyira hiányzol, öcsi! Rég beszélgettünk már. Nem ugorhatnék át egy hétvégére?” András persze rögtön igent mondott. „Végre egy kis család!” – mondta lelkesen, miközben én már akkor is éreztem valami rossz előérzetet.

Gábor mindig is az a típus volt, aki mindent elvár másoktól, de soha nem ad vissza semmit. Anyósom mindig mentegette: „Ő csak ilyen, ne vedd magadra.” De most, hogy két hétre beköltözött hozzánk – mert persze a hétvége után „még maradnék egy kicsit” lett belőle –, már nem tudtam tovább elnézni.

Az első napokban még próbáltam kedves lenni. Főztem neki gulyást, sütöttem palacsintát, mosolyogtam, amikor a régi sztorikat mesélte Andrásnak. De ahogy teltek a napok, Gábor egyre inkább úgy viselkedett, mintha ez az egész lakás az övé lenne. A reggeli kávé már alapelvárás volt. A fürdőszobában szanaszét hagyta a törölközőt, este pedig hangosan nézte a focit, miközben mi próbáltunk pihenni.

Egyik este, amikor már harmadszor kérte meg Andrást, hogy hozzon neki sört a hűtőből – miközben ő maga is felállhatott volna –, egyszerűen elszakadt nálam a cérna.

– Gábor, te is ki tudod venni magadnak – szóltam oda halkan.

– Hát ez milyen vendéglátás? – vágta rá sértődötten. – Régen anyám mindig kiszolgált!

András csak ült ott némán. Láttam rajta, hogy zavarban van, de nem szólt semmit. Aznap este sírva feküdtem le. Úgy éreztem magam, mint egy láthatatlan házvezetőnő a saját otthonomban.

Másnap reggel Gábor megint rám parancsolt: „Kelj fel, és főzz nekem kávét!” Nem bírtam tovább.

– Gábor, ez nem hotel! – mondtam remegő hangon. – Ha itt akarsz maradni, akkor viselkedj úgy, mint egy családtag, ne mint egy vendég!

– Hát ezt meg hogy érted? – kérdezte döbbenten.

– Úgy értem, hogy segíthetnél is néha! Nem csak elvárni mindent! – fakadtam ki.

András végre megszólalt:

– Gábor, tényleg… talán egy kicsit túlzásba viszed.

Gábor csak legyintett:

– Mindig ilyenek vagytok ti pesti nők! Csak panaszkodtok!

Aznap délután András elment dolgozni. Egyedül maradtam Gáborral. Próbáltam kerülni őt, de ő újra és újra megtalált: „Miért vagy ilyen feszült? Nem bírsz el egy vendéggel?”

Akkor mondtam ki először hangosan:

– Nem vagy vendég. Már két hete itt vagy! Ez már nem vendéglátás!

Gábor megsértődött és bezárkózott a szobába. Este András feszülten jött haza.

– Mi történt? Miért sírt Gábor?

– Mert végre megmondtam neki az igazat! – válaszoltam dühösen.

András leült mellém.

– Tudom, hogy nehéz velem… de ő a bátyám. Nem akarom megbántani.

– És engem? Engem lehet bántani? Nekem nincs jogom nyugalomhoz a saját otthonomban?

Csend lett. András csak nézett maga elé.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel Gábor összepakolt és szó nélkül elment. A lakásban hirtelen csend lett – de ez a csend inkább volt fojtogató, mint megnyugtató.

A következő napokban András kerülte a témát. Éreztem rajta a feszültséget: mintha haragudna rám is és Gáborra is. Próbáltam beszélgetni vele:

– Szerinted én voltam igazságtalan?

– Nem tudom… Csak azt akartam, hogy mindenki jól érezze magát – felelte halkan.

– És én? Én nem számítok?

Nem válaszolt. Azóta is ott van köztünk ez a kimondatlan feszültség. Néha azt érzem, mintha András szemében én lennék a hibás azért, mert kimondtam azt, amit ő sosem mert volna.

Anyósom is felhívott pár nap múlva:

– Kislányom, tudod te milyen nehéz volt Gábornak mostanában? Olyan jó lett volna neki egy kis családi melegség…

– De anya – mondta András –, nem lehet mindig mindent ráhagyni!

Éreztem, hogy András próbál kiállni mellettem – de csak félig-meddig. Mindig ott van benne az örökös bűntudat: ha Gábort bántja valami miatt, az mintha az egész családot bántaná.

Egyik este aztán leült mellém:

– Sajnálom… Tudom, hogy igazad van. De félek attól, hogy ha nemet mondok Gábornak vagy anyának, akkor elveszítem őket.

– És engem? Engem nem félsz elveszíteni?

A szeme megtelt könnyel. Akkor először láttam rajta igazán az őrlődést: két tűz között állt – a családja és én közöttem.

Azóta is keresem magamban a választ: vajon hol húzódik a határ? Meddig kell tűrnöm csak azért, mert „család”? És vajon András valaha megérti majd, hogy nekem is vannak érzéseim?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az a pont, amikor már nemet kell mondani – még akkor is, ha ezzel valakit megbántunk?