Húsz év hazugság: Egy telefonhívás mindent megváltoztatott

– Ki vagy te? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, a reggeli kávém már kihűlt előttem. A vonal másik végén egy nő szipogott. – Én… én vagyok Gábor másik felesége.

A szívem kihagyott egy ütemet. A világ, amit húsz év alatt építettem fel magam köré, egyetlen mondattól omlott össze. A nevem Katalin, negyvenhét éves vagyok, két gyerekkel és egy férjjel, akiről azt hittem, mindent tudok. Most pedig egy idegen nő sír a telefonban, és azt állítja, hogy ugyanazt az embert szereti, akit én – csak éppen ő is a felesége.

– Ez valami rossz vicc? – suttogtam. – Nem… nem lehet igaz. Gábor minden este hazajön, együtt vacsorázunk, hétvégén kirándulunk… – A hangom elcsuklott.

– Katalin, kérlek… – mondta a nő. – Én is csak most tudtam meg rólad. A nevem Eszter. Van egy kislányunk is… hat éves.

A telefon kiesett a kezemből. A fejem zúgott, a gondolataim összevissza cikáztak. Húsz év házasság. Húsz év bizalom. Húsz év hazugság?

Aznap este Gábor későn jött haza. A gyerekek már aludtak, én pedig ott ültem a sötét nappaliban, csak a kislámpa világított. Amikor belépett, láttam rajta a fáradtságot – vagy talán csak most vettem észre igazán? Leült mellém.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Ki az az Eszter? – vágtam a közepébe.

Először csak nézett rám döbbenten, aztán lehajtotta a fejét. Egy pillanat alatt megöregedett előttem.

– Kati… én… – kezdte, de nem tudta befejezni.

– Húsz évig hazudtál nekem? – kiáltottam rá. – Hogy voltál képes erre? Két család? Két élet?

Gábor sírni kezdett. Soha nem láttam még ilyennek. Próbált magyarázkodni: hogy eleinte csak barátok voltak Eszterrel, hogy aztán minden túl gyorsan történt, hogy nem akart senkit bántani… De minden szava csak újabb kést döfött belém.

Az elkövetkező napokban úgy éltem, mint egy robot. Felkeltem, reggelit készítettem a gyerekeknek, dolgozni mentem, de belül üres voltam. Mindenhol Gábor árulását láttam: az üzeneteiben, a mosolyában, abban is, ahogy hozzám ért.

Anyámhoz menekültem egyik este. Ő mindig erős volt, de most ő is csak némán ölelt át.

– Tudod, Kati – mondta halkan –, az emberek néha olyan dolgokat tesznek, amiket maguk sem értenek. De te most magadra figyelj! Ne hagyd, hogy ez a fájdalom felemésszen.

De hogyan lehet továbblépni? Hogyan lehet megbocsátani húsz év hazugságát? Vagy egyáltalán kell-e?

A gyerekeim semmit sem tudtak az egészről. Próbáltam tartani magam előttük, de a nagyobbik fiam egyszer megkérdezte:

– Anya, miért sírsz esténként?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

Egy hét múlva Eszter újra hívott. Most már nem sírt.

– Katalin, beszélnünk kellene személyesen is. Nem egymás ellenségei vagyunk.

Találkoztunk egy kávézóban Zuglóban. Eszter fiatalabb volt nálam pár évvel, de ugyanazt a fáradtságot láttam a szemében. Elmesélte az ő oldalát: hogyan ismerte meg Gábort egy céges rendezvényen, hogyan hitte el éveken át, hogy Gábor elvált férfi. Csak amikor a kislányuk megszületett és Gábor egyre többet tűnt el otthonról, kezdett gyanakodni.

– Sajnálom – mondta végül Eszter –, ha tudtam volna rólad… soha nem kezdtem volna bele ebbe.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg mindannyian áldozatok vagyunk? Vagy én voltam túl naiv? Miért nem vettem észre semmit húsz év alatt?

Az otthonunkban minden tárgy Gáborra emlékeztetett: az esküvői fotónk a polcon, a közös nyaralások képei, az apró ajándékok. Most mindez hazugságnak tűnt.

Egy este leültem Gáborral beszélgetni. Már nem kiabáltam vele; csak válaszokat akartam.

– Miért? – kérdeztem csendesen.

– Nem tudom – felelte megtörten. – Féltem elveszíteni téged… és őt is. Gyáva voltam.

Azt hiszem, akkor értettem meg: nem csak engem csapott be Gábor, hanem saját magát is.

Azóta eltelt három hónap. Elköltözött tőlünk; most egyedül nevelem a gyerekeket. Néha még mindig sírok esténként, de már nem érzem magam annyira elveszettnek. Újra elkezdtem festeni – valami olyasmit csinálok végre, ami csak az enyém.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: hogyan lehettem ennyire vak? Hol veszítettem el önmagam ebben a házasságban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy inkább új életet kell kezdeni teljesen egyedül?