Sorsfordító találkozás – Egy magyar menyasszony első éjszakája a leendő anyósánál

– Nem fogod kibírni, Zsófi! – hallottam a fejemben nővérem, Dóri hangját, miközben a vonat ablakán át bámultam a szürke, havas tájat. – Irma néni kemény asszony, ott nem lehet lazsálni! – mondta tegnap este is, amikor remegő kézzel csomagoltam a bőröndömbe a legszebb pulóveremet.

A szívem úgy vert, mintha mindjárt kiugrana a mellkasomból. Azt hittem, huszonnyolc évesen már nem lehet így izgulni. De most, hogy először megyek el Gábor szüleihez vidékre, hogy ott is aludjak, minden gyerekkori félelmem visszatért. Vajon mit gondolnak majd rólam? Elég jó vagyok-e a fiuknak? És mi lesz, ha valamit elrontok?

A vonat lassan begördült a kis alföldi állomásra. Gábor már várt rám, mosolygott, de láttam rajta is az idegességet. – Anyu nagyon készül – mondta halkan, miközben megfogta a kezem. – Ne aggódj, minden rendben lesz.

A faluba vezető úton csendben ültünk az autóban. A hó ropogott a kerekek alatt, az ablakon túl sárga fények villantak fel. A ház előtt már ott állt Irma néni, karba tett kézzel, fején kendő, arcán szigorú tekintet.

– Jó estét kívánok! – köszöntem bizonytalanul.
– Jó estét. Hát megjöttetek végre – mondta szárazon. – Gábor, vidd be a csomagokat. Zsófia, gyere utánam.

A házban meleg volt és füstszagú. A konyhában régi sparhelt ontotta magából a meleget. Irma néni egy pillanatig sem hagyott magamra.

– Segítesz krumplit pucolni? – kérdezte úgy, hogy nem volt benne kérdés.
– Persze – feleltem gyorsan, és már nyújtotta is a kést.

Ahogy ott ültem mellette, éreztem, hogy minden mozdulatomat figyeli. Egy pillanatra sem lazíthattam.

– Te városi lány vagy, ugye? – kérdezte hirtelen.
– Igen… Budapesten nőttem fel.
– Ott biztos nem kell ilyeneket csinálni – mondta gúnyosan.
– Dehogynem… csak ritkábban – próbáltam mosolyogni.

A vacsora alatt Gábor apja, Lajos bácsi is megérkezett. Ő keveset beszélt, csak bólintott néha. Az asztalnál Irma néni minden falatomat nézte.

– Nem szereted a töltött káposztát? – kérdezte, amikor csak piszkáltam a villámmal.
– Dehogynem… csak még nem vagyok éhes – hazudtam.
– Nálunk nem szokás válogatni – mondta keményen.

Gábor rám nézett, mintha bocsánatot kérne az anyja helyett. Éreztem, ahogy egyre kisebbnek érzem magam ebben az idegen világban.

Vacsora után Irma néni rám parancsolt:
– Gyere, mosogassunk el! Nálunk nem ülhet le senki tétlenül.

A kezem remegett a forró vízben. Próbáltam gyorsan dolgozni, de minden mozdulatom ügyetlen volt.

– Otthon is így csinálod? – kérdezte halkan.
– Igyekszem…
– Hát majd megtanulod rendesen – mondta szigorúan.

Este Gáborral kettesben maradtunk a vendégszobában. Ő átölelt.
– Ne törődj vele… ilyen mindig. Majd megszokja.
– De mi van, ha sosem fogad el? – suttogtam könnyes szemmel.
– Én téged választottalak. Ez számít.

Az éjszaka hosszú volt. A ház nyikorgott, a szél süvített az ablakban. Hajnalban arra ébredtem, hogy Irma néni már serénykedik a konyhában.

– Zsófia! Gyere segíteni! – kiabált be az ajtón.
Felkeltem, bár alig aludtam valamit. A konyhában már főtt a kávé és dagasztotta a tésztát.

– Tudsz kalácsot fonni? – kérdezte gyanakvóan.
– Még sosem próbáltam…
– Akkor most megtanulod!

A kezem lisztes lett, az ujjaim ügyetlenek voltak. Irma néni egyszer sem dicsért meg. Csak néha hümmögött:
– Nem baj… majd belejössz…

Délelőtt megérkezett Gábor húga is, Réka. Ő vidámabb volt:
– Szia! Te vagy Zsófi? Anyu egész héten csak rólad beszélt!
Irma néni közbevágott:
– Nem kell mindent elhinni…

Ebéd előtt Irma néni váratlanul rám szólt:
– Menj ki az udvarra és hozz be fát! Nálunk ezt is meg kell tanulni!
Kimentem a hidegbe, de alig bírtam el a kosarat. A kezem lefagyott mire visszaértem.

Ebéd közben Lajos bácsi megszólalt:
– Jól bírja ez a lány…
Irma néni csak bólintott:
– Majd meglátjuk…

Délután Gáborral sétáltunk egyet a faluban. Megálltunk a kisbolt előtt.
– Sajnálom anyámat… mindig ilyen volt velem is – mondta halkan Gábor.
– De miért ilyen velem?
– Mert félti a családját… és azt hiszi, elveszed tőle a fiát.

Hazafelé menet Réka utolért minket:
– Ne aggódj Zsófi! Anyu csak kemény kívülről… belül szereti Gábort és téged is fogja!

Este Irma néni váratlanul leült mellém:
– Tudod… én is voltam menyasszony egyszer. Az én anyósom még nálam is rosszabb volt. Csak azt akarom, hogy boldog legyen a fiam…
Néztem rá és először láttam benne az embert: egy asszonyt, aki egész életében küzdött és most félti azt az egyetlen fiát.

Másnap reggel indulás előtt Irma néni odalépett hozzám:
– Zsófia… ha tényleg szereted Gábort és boldoggá teszed… akkor én is elfogadlak. Csak mutasd meg nekem!

A vonaton hazafelé ülve azon gondolkodtam: vajon hány menyasszony járja végig ugyanezt az utat? Hányan érzik úgy magukat egy idegen családban, mintha vizsgáznának? És vajon tényleg csak idő kell ahhoz, hogy elfogadjanak minket?

Ti mit gondoltok: mennyit kell feladnia magából egy menyasszonynak ahhoz, hogy elfogadják egy magyar családban? Hol van az egészséges határ? Várom a véleményeteket!