Kétszer örülünk a vendégnek: hogyan változtatta pokollá az öcsém a hétvégéinket

– Anya, Gábor bácsi már megint a mi szobánkban alszik? – kérdezte fojtott hangon Dóri lányom, miközben a fürdőszoba ajtajában állt, pizsamában, vizes hajjal.

A konyhában álltam, kezemben a mosogatóronggyal, és csak bólintottam. A mosogatótálban még ott úszott a tegnapi vacsora utolsó tányérja, rajta a rántott hús maradékával. Az ablakon túl már sötétedett, de a kertből még beszűrődött Gábor harsány nevetése.

– Hát persze, hogy nálatok! – kiáltotta be az öcsém az ablakon keresztül. – Az a legkényelmesebb ágy! –

A gyomrom összeszorult. Minden évben, amikor Gábor és az újabb barátnője – most éppen Zsuzsa – bejelentkeztek hozzánk hétvégére, ugyanaz a forgatókönyv játszódott le: ők pihentek, mi dolgoztunk. És minden alkalommal egyre nehezebb volt mosolyogni.

– Anyu, én nem akarok megint a kanapén aludni – suttogta Dóri.

– Tudom, kicsim. De csak két éjszaka – próbáltam nyugtatni, bár magam sem hittem benne.

A férjem, András, már a kertben volt, próbálta Gábort rávenni, hogy legalább segítsen behozni a grillsütőt. De az öcsém csak legyintett.

– Ugyan már, András! Azért jöttem ki vidékre, hogy pihenjek! A városban egész héten dolgozom! –

András rám nézett, szemében fáradt kérdés: „Meddig még?” Én csak vállat vontam.

A vacsora alatt Gábor végig magáról beszélt. Hogy mennyire nehéz most az élet Budapesten, hogy mennyi stressz éri nap mint nap. Zsuzsa bólogatott, közben csendben szedegette a salátát.

– Nálatok legalább nyugi van! – mondta Gábor teli szájjal. – És milyen jó ez a rántott hús! Remélem holnap is lesz! –

Dóri az asztal alatt belém kapaszkodott. András szótlanul kanalazta a levest. Éreztem, ahogy mindenki egyre feszültebb.

Másnap reggel Gábor már hétkor felkeltette Dórit:

– Kislányom, csinálnál nekem egy kávét? Tudod, ahogy anyukád szokta! –

Dóri rám nézett kétségbeesetten.

– Gábor, hagyd még aludni! – szóltam rá halkan.

– Jaj már, csak egy kávé! – legyintett.

A délelőtt azzal telt, hogy Gábor mindenbe beleszólt: szerinte rosszul van berendezve a nappali, túl hangos a hűtőnk, és miért nincs igazi magyar kolbász reggelire.

András végül kirobbant:

– Ha ennyi minden nem tetszik itt, miért jössz mindig hozzánk? –

Gábor megsértődött.

– Hát bocsánat! Nem gondoltam volna, hogy ennyire terhemre vagyok! Csak azt hittem, család vagyunk! –

Zsuzsa zavartan nézett maga elé. Dóri sírva fakadt és kiszaladt a kertbe.

Az ebéd csendben telt. Mindenki kerülte Gábor tekintetét. Aztán délután váratlanul beállított anyánk is egy tálca süteménnyel.

– Na mi van itt ilyen síri hangulat? – kérdezte vidáman.

– Semmi – feleltem fásultan.

De anyám nem hagyta annyiban:

– Gábor, te megint mindent felforgattál? – kérdezte félig tréfásan.

– Ugyan már, anya! Csak egy kis családi hétvége! –

Anyám rám nézett: „Tarts ki!” – mondta némán a tekintetével.

Este András odajött hozzám a fürdőszobába:

– Nem bírom tovább. Ez minden évben így megy. Miért nem mondod meg neki végre?

– Mert ő az öcsém… és apa mindig azt mondta: „A családot nem választjuk.” De meddig kell mindent eltűrnünk?

András sóhajtott:

– Én szeretem őt… de ez már sok. Lassan tönkremegyünk ebbe.

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban hallottam, ahogy Gábor halkan telefonál:

– Persze, anyuék mindent megcsinálnak helyettem… Itt legalább embernek érzem magam…

Másnap reggel korán keltek. Zsuzsa sietve pakolt. Gábor sértődötten búcsúzott:

– Remélem jövőre is jöhetünk… vagy talán jobb lesz máshol pihenni…

Nem válaszoltam. Csak néztem utánuk az ablakból. Dóri odabújt hozzám:

– Anya… ugye jövő héten csak mi leszünk?

Megsimogattam a haját.

András halkan megszólalt:

– Kétszer örülünk a vendégnek: amikor jön és amikor megy.

Elmosolyodtam keserűen.

Most komolyan kérdezem: tényleg kötelességünk mindent eltűrni csak azért, mert valaki családtag? Hol húzzuk meg a határt szeretet és önfeladás között? Várom a véleményeteket.