Hol vagy, anyám? – Egy eltűnés története a pesti lakótelepen

– Hol van már megint az a kulcs? – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és anyám, Tóth Ilona, a szokásos mozdulattal törölgette a szemüvegét. Az ablakon túl szürke volt a pesti délután, a panelházak között csak a szél kavarta a port.

– Nem tudom, lányom – felelte halkan, de a hangjában volt valami furcsa rezdülés. Nem először fordult elő mostanában, hogy eltűnt valami: előbb csak egy kesztyű, aztán a kulcsom, majd egy régi sál, amit még apámtól kaptam. Minden alkalommal próbáltam magyarázatot találni – biztos elhagytam, biztos elpakoltam máshova –, de amikor már a hatodik dolog veszett el, egy doboz cérna, ami mindig ott állt a kredencen, elfogyott a türelmem.

Anyám rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, amelyekben egyre gyakrabban láttam megvillanni valami távoli félelmet. – Biztosan elpakoltad valahova – mondta bizonytalanul.

– Nem, anya! Mindig ide teszem! – kiáltottam rá, és abban a pillanatban megbántam. De már késő volt. Anyám összerezzent, mint egy riadt madár.

A lakásban csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott. Aztán halkan megszólalt:

– Régen mindig mindent tudtam… Mostanában mintha köd lenne a fejemben.

Ekkor értettem meg először igazán: nem csak tárgyakat veszítünk el. Anyám lassan önmagát is elveszíti.

Aznap este sokáig ültem az ablakban. Néztem a sárga fényeket a szomszéd házak ablakaiban. Vajon hány családban zajlik ugyanez? Hányan próbálják elhitetni magukkal, hogy csak fáradtak vagy szétszórtak? Hányan félnek kimondani: az anyjuk vagy apjuk már nem ugyanaz az ember?

Másnap reggel anyám nem találta meg a teafiltereket. Aztán elfelejtette bezárni az ajtót. Egy héttel később már azt sem tudta, melyik nap van. A testvéremmel, Gáborral próbáltunk mindent megtenni: orvoshoz vittük, gyógyszereket írtak fel, de semmi sem hozta vissza azt az Ilonát, akit ismertünk.

Egy este Gábor átjött. Leültünk a konyhában.

– Szerinted meddig bírjuk még így? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Néha úgy érzem, mintha már most elvesztettem volna őt.

– Ne mondj ilyet! – csattant fel Gábor. – Még itt van velünk!

– De már nem ugyanaz… Néha rám néz, és látom rajta: nem tudja, ki vagyok.

Gábor sírni kezdett. Életemben először láttam őt sírni.

Aznap éjjel anyám felkelt és el akart menni otthonról pizsamában. Az utcán találtam rá, mezítláb állt a lépcsőházban.

– Haza akarok menni – mondta sírva.

– Itthon vagy, anya! – öleltem át remegve.

A szomszédok néztek minket. Egyikük odasúgta: – Az én anyám is ilyen volt…

A következő hetekben minden nap újabb darabot veszítettem el anyámból. Elfelejtette a nevemet, nem ismerte fel Gábort sem. A lakásban minden tárgy idegen lett számára. Egy nap azt mondta:

– Kislányom, hol van az anyukám?

Összetörtem belül. Mit lehet erre mondani? Hogy én vagyok az ő lánya? Hogy ő már nem találja önmagát sem?

A családunk széthullott. Gábor azt mondta, nem bírja tovább nézni ezt. Egyre ritkábban jött át. Az unokák is féltek tőle: „Miért beszél ilyen furcsán nagyi?” – kérdezte egyszer Dóri.

Próbáltam mindent: régi fényképeket mutattam neki, meséltem történeteket gyerekkoromból. Néha egy-egy pillanatra visszatért belé valami régi fény: mosolygott rám úgy, ahogy régen. De aztán újra elhomályosult a tekintete.

Egy nap eltűnt egy egész doboz gyógyszer. Kétségbeesve kerestem mindenhol. Végül megtaláltam: a hűtőbe tette be, mert azt hitte, azok is élelmiszerek.

Az orvos azt mondta: „Ez már demencia. Készüljön fel rá, hogy egyre rosszabb lesz.” De hogyan lehet erre felkészülni?

A végén már csak árnyéka volt önmagának. Egy reggel nem ébredt fel többé.

Most itt ülök az üres lakásban. Minden tárgy a helyén van – de anyám hiányzik belőle.

Vajon hányan élnek át hasonlót ebben az országban? Miért kell ennyire egyedül maradni ebben? Ti mit tennétek másképp? Várom a gondolataitokat…