Egy Ló Áráért: Liliána Története
– Ne sírj, Liliána! – szólt rám apám, miközben a kezemet szorította. Hangja kemény volt, de a szeme sarkában ott csillogott a könny. – Ez mindannyiunkért van. Ha most nem teszem meg, elveszik a házunkat, az összes földünket.
A tornác hideg kövén álltam mezítláb, a hajnal még csak derengeni kezdett. Anyám a konyhaajtóból figyelt, arcát kendő takarta, de láttam, hogy remeg a válla. A bátyám, Gergő, ökölbe szorított kézzel nézett rám, mintha bármelyik pillanatban közbe akarna lépni, de tudta: nincs választásunk.
A kapu előtt ott állt a fekete hintó. A lovak türelmetlenül fújtak, s a kocsis – egy mogorva, bajszos férfi – rám sem nézett. A hintóban ott ült Szilárd gróf, akiről a faluban mindenki csak suttogva beszélt. Azt mondták, felesége évekkel ezelőtt halt meg, s azóta magányosan él a kastélyában. Gazdag volt, hatalmas földekkel és rideg szívvel.
Apám odalépett hozzá. – Itt van Liliána – mondta halkan. – Ahogy megegyeztünk.
A gróf kiszállt. Magas volt és komor, tekintete végigmért. Nem szólt semmit, csak bólintott. A kocsis előhozott egy gyönyörű pej lovat – apám álmainak lovát –, s átnyújtotta neki a kantárt. Apám keze remegett, amikor átvette.
– Menj! – suttogta anyám.
Nem tudtam mozdulni. A lábam mintha gyökeret vert volna a földbe. Gergő odalépett hozzám.
– Ha bántanak… – kezdte dühösen, de apám félbeszakította:
– Elég! Ez most nem rólad szól!
A gróf odajött hozzám. – Indulunk – mondta hűvösen.
Beszálltam a hintóba. Az ablakból láttam, ahogy apám megsimogatja a ló nyakát, anyám pedig összeesik a tornácon. Gergő utánam kiáltott:
– Ne feledd, hol az otthonod!
A hintó elindult. Az út hosszú volt és rázós. A gróf végig hallgatott. Próbáltam nem sírni, de minden zökkenésnél összeszorult a torkom.
A kastély hatalmas volt és rideg. A szolgák suttogva néztek rám; egyikük sem mosolygott. A gróf bevezetett egy szobába.
– Itt fogsz lakni – mondta. – Holnap reggel találkozunk.
Az ajtó becsukódott mögöttem. Egyedül maradtam. Az ágyra rogytam és zokogtam.
Az első hetekben idegen volt minden: az étel íze, a csendes folyosók, a gróf hideg tekintete. Nem beszélt velem sokat; csak annyit mondott: „Viselkedj rendesen.”
Egy este vacsora közben megszólalt:
– Tudod, miért vagy itt?
Bólintottam.
– Apád tartozott nekem. Ez az egyetlen módja volt, hogy visszakapjam, ami jár.
– Értem – suttogtam.
– Nem kell félned tőlem – mondta hirtelen más hangon. – De ne várj tőlem szeretetet.
A napok teltek. Próbáltam beilleszkedni: segítettem a konyhán, kertészkedtem, beszélgettem a szolgákkal. Egyikük, Marika néni lett a legfőbb támaszom.
– Ne add fel! – mondta mindig. – Egyszer még boldog leszel itt.
De hogyan lehettem volna boldog? Minden este sírtam az ágyamban. Hiányzott anyám főztje, apám nevetése, Gergő viccei.
Egy nap levelet kaptam otthonról. Anyám írta: „Drága Liliánk! Bocsáss meg nekünk! Apád minden nap sír miattad. Gergő elment Pestre dolgozni, hogy visszafizethessük a tartozást.”
A levél összetépte a szívemet.
Egy este váratlanul kopogtak az ajtómon. A gróf állt ott.
– Sétáljunk egyet! – mondta.
A kertben sétáltunk. Hosszú csend után megszólalt:
– Tudod… én sem akartam ezt így. De nincs családom, nincs senkim. A magány néha rosszabb, mint az adósság.
Ránéztem. Először láttam benne valami emberit: fájdalmat és veszteséget.
– Én sem akartam ezt – mondtam halkan.
Attól az estétől kezdve változott valami köztünk. Néha együtt reggeliztünk; néha megmutatta a birtokot; néha mesélt a múltjáról: elvesztette a feleségét és a kisfiát is betegségben.
Lassan megtanultam nem félni tőle. Ő is megtanult bízni bennem.
Egy év telt el így. Egy nap levelet kaptam Gergőtől: „Hazajövök! Visszafizettük mindent!”
Aznap este vacsora közben megszólaltam:
– Szeretnék hazamenni… legalább látogatóba.
A gróf bólintott.
Hazamentem. Apám sírva borult rám; anyám ölelt; Gergő büszkén nézett rám.
De valami már más volt bennem: nem voltam többé az a gyenge lány, akit elvittek egy lóért cserébe.
Visszatértem a kastélyba – már nem rabként, hanem dönteni képes nőként.
A gróf rám nézett:
– Maradsz?
Elmosolyodtam:
– Igen… de most már magamtól.
Néha még ma is felteszem magamnak a kérdést: Vajon megbocsátható-e az árulás, ha szeretet születik belőle? Ti mit tennétek az én helyemben?