A börtönorvos titka: Amikor minden rabnő terhes lett
– Nem lehet igaz – suttogtam magam elé, miközben a monitoron egymás után villantak fel a nevek: Kovács Tímea, Szabó Zsuzsa, Farkas Anikó… Mindegyikük mellett ugyanaz a szó: „terhes”. A női börtön orvosaként már sok mindent láttam, de ilyet még soha. Aznap reggel, amikor a laboreredményeket átnéztem, először azt hittem, valami hiba csúszott a rendszerbe. De ahogy egyre több adat érkezett, a gyomrom görcsbe rándult.
A főnököm, Dr. Varga, épp akkor lépett be az irodámba. – Judit, mi ez a káosz? – kérdezte ingerülten. – A labor szerint minden rabnő terhes. Ez lehetetlen.
– Én sem értem – feleltem remegő hangon. – Újra kellene nézni a mintákat. Talán valami szennyeződés…
De Varga csak legyintett. – Itt nincs helye hibának. Ha ez kiderül, az egész intézetet bezárják. Tartsd titokban, amíg rá nem jövünk, mi folyik itt.
Aznap este alig tudtam aludni. A férjem, Gábor, már hónapok óta alig szólt hozzám. Azt mondja, túl sokat dolgozom, elhanyagolom a családot. De hogyan mondhattam volna el neki, hogy valami borzalmas dolog történik a munkahelyemen? Hogy minden nap attól rettegek, mit találok holnap?
Másnap reggel újra végignéztem a kamerafelvételeket. A börtön minden sarkát figyelték: a folyosókat, a cellákat, még az orvosi szobát is. De volt egy helyiség, amit soha nem láttam belülről: a régi kazánház. Azt mondták, már évek óta nem használják.
Egyik este, amikor már mindenki hazament, leosontam oda. A kulcsot Varga asztaláról csentem el. A kazánházban sötét volt és dohos szag terjengett. Egy régi asztalon poros iratok hevertek. Az egyik mappában ismerős nevek: a rabnők nevei és mellettük dátumok – éjszakai időpontok.
A szívem hevesen vert. Ekkor halk neszt hallottam mögöttem.
– Mit keres itt? – kérdezte egy mély hang. Megfordultam: az egyik őr, Kiss László állt ott.
– Csak… csak ellenőriztem valamit – hebegtem.
– Nem lenne szabad itt lennie – mondta ridegen. – Menjen vissza az irodájába.
Aznap éjjel nem tudtam elaludni. Újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet. Mi folyik itt? Miért vannak ezek a titkos találkozók? És miért pont most lettek mindannyian terhesek?
Másnap reggel az egyik rabnő, Tímea, sírva jött hozzám.
– Doktornő… kérem… nem akarom ezt a gyereket…
Leültem mellé és megfogtam a kezét.
– Tímea, mi történt? Ki bántotta magát?
De csak sírt és rázta a fejét.
– Nem emlékszem semmire… csak arra, hogy mindig fáradt vagyok… néha mintha álmodnék…
Aznap este újra megnéztem a kamerafelvételeket. És akkor megláttam: éjszaka valaki beosont a cellákba. Az arcát nem láttam tisztán, de az alakja ismerős volt… Kiss László.
Másnap szembesítettem Vargát.
– Tudja maga is, mi folyik itt! – kiáltottam rá. – Az őrök éjszaka bemennek a rabokhoz! Ezért lettek mindannyian terhesek!
Varga arca elsápadt.
– Judit… ezt nem mondhatja el senkinek! Ha kiderül, mindannyian elveszítjük az állásunkat! Gondoljon a családjára!
– És ők? – mutattam az ablakon túl ülő rabnőkre. – Ők nem számítanak?
Aznap este Gábornak is elmondtam mindent.
– Fel kell jelentened őket – mondta határozottan. – Nem hallgathatsz tovább!
De rettegtem. Mi lesz velem? Mi lesz a családommal? Mi lesz azokkal a nőkkel?
Végül mégis megtettem. Feljelentést tettem a rendőrségen. Napokig tartották titokban az ügyet, de végül kitört a botrány: országos hírré vált, hogy egy magyar női börtönben tömegesen estek teherbe a rabok az őrök miatt.
A börtönt bezárták, Vargát és több őrt letartóztatták. Én pedig elveszítettem az állásomat.
Ma már vidéken dolgozom egy kis rendelőben. Néha még álmodom azokkal az arcokkal – Tímeával, Zsuzsával, Anikóval… Vajon jól vannak? Vajon valaha megbocsátanak nekem?
Néha azon gondolkodom: ha újra dönthetnék, máshogy tennék? Vagy mindig is kötelességem volt kiállni az igazság mellett?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri feláldozni mindent az igazságért?