„Amikor a feleségem ragaszkodott hozzá, hogy az apja hozzánk költözzön, a házasságunk összeomlott”

Amikor Anna először javasolta, hogy az apja, László költözzön hozzánk, haboztam. Kényelmes életünk volt budapesti otthonunkban, és tudtam, hogy László beköltözése mindent megváltoztatna. Lászlót súlyos demenciával diagnosztizálták, és állapota egyre romlott. Gyakran elfelejtette, hol van, kik vagyunk mi, sőt néha még azt is, hogy ki ő maga. Mindezek ellenére Anna eltökélte, hogy saját maga gondoskodik róla.

Megértettem a vágyát, hogy segítsen az apján, de azt is tudtam, milyen terhet róna ez az életünkre. Két kisgyermekünk volt, és aggódtam amiatt, milyen hatással lesz rájuk László jelenléte. Kiszámíthatatlan viselkedése ijesztő lehetett számukra, és nem akartam, hogy ne érezzék magukat biztonságban a saját otthonukban.

Anna és én számtalan beszélgetést folytattunk a helyzetről. Javasoltam, hogy nézzünk utána professzionális gondozási lehetőségeknek vagy akár idősek otthonának, ahol László megkaphatná a szükséges figyelmet. De Anna hajthatatlan volt. Úgy érezte, kötelessége személyesen gondoskodni az apjáról, és nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy ismeretlen helyen legyen.

Ahogy teltek a hetek, a feszültség egyre nőtt közöttünk. Anna egyre frusztráltabb lett az én vonakodásom miatt, én pedig túlterheltnek éreztem magam a felelősségtől, amit rám akart hárítani. Az egykor boldog otthonunkat viták és neheztelés töltötte meg.

Végül Anna egyedül döntött. Egy nap hazahozta Lászlót a kórházból, és bejelentette, hogy határozatlan ideig velünk fog maradni. Megdöbbentett az egyoldalú döntése, de tudtam, hogy már nincs értelme vitatkozni.

Az első hetek rémálommal értek fel. László állapota rosszabb volt, mint amire számítottam. Bármelyik napszakban eltévedt, és keresnünk kellett őt a környéken. Gyakran lett izgatott és zavart, bárkire rátámadt, aki segíteni próbált neki. Gyermekeink féltek és összezavarodtak nagyapjuk viselkedése miatt, és nehezen tudtam megmagyarázni nekik a helyzetet.

Anna mindent megtett, hogy kezelje a helyzetet, de gyorsan túl sok lett számára. Kimerült volt az álmatlan éjszakáktól és az állandó aggodalomtól. A kapcsolatunk ennek következtében megsínylette. Alig beszéltünk egymással, kivéve amikor László gondozásáról vagy a családunkra gyakorolt hatásáról vitatkoztunk.

Egy éjszaka, egy különösen heves vita után Anna összepakolt egy táskát és elment a gyerekekkel a nővéréhez. Azt mondta, szüksége van térre ahhoz, hogy átgondolja mi lenne a legjobb mindenkinek. Egyedül maradtam Lászlóval, elhagyatottnak éreztem magam és nem tudtam mit tegyek.

Végül a házasságunk nem bírta ki a terhelést. Anna néhány hónappal később beadta a válókeresetet kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva. Egy lakásba költözött a gyerekekkel, míg én maradtam a házban Lászlóval addig, amíg nem találtunk neki megfelelő gondozási intézményt.

Visszatekintve bárcsak találtunk volna módot a kompromisszumra mielőtt túl késő lett volna. De néha a szeretet nem elég ahhoz, hogy legyőzzük az élet kihívásait, és a családunk ennek megfizette az árát.